21. szám 1999. március
Hol itt, hol ott
Állítólag a legtöbb betegségnek pszichés okai vannak. Talán én tudom ezt legjobban a világon. Persze nem azért, mert pszichológusnak készülök, hanem mert egyszerűen én magam vagyok a beteg. A tökéletes hipochonder. Szervi problémák nélkül, mégis tele tünettel. Hol itt fáj, hol ott fáj. Hol itt nyom, hol ott szúr. Hol itt zsibbad, hol ott görcsöl. Satöbbi.
Pszichém tehát sorra produkálja a tüneteket. Én pedig folyamatosan panaszkodok. A barátaimnak, a tanáraimnak, a szüleimnek. Főleg a szüleimnek. Jelentem az öndiagnózist. Hogy hol itt fáj, hol ott fáj. Hol itt nyom, hol ott szúr. Hol itt zsibbad, hol ott görcsöl. Satöbbi.
És ez megy mindig. Ez megy állandóan. A többiek már nagyon unják a dolgot. Tudják, hogy csak bebeszélem magamnak. Ők mégsem tudnak lebeszélni róla. Sőt, valóban érzem is a tüneteket, nem csak mondom, hogy hol itt fáj, hol ott fáj, hol itt nyom, hol ott szúr, hol itt zsibbad, hol ott görcsöl. Hanem tényleg: hol itt, hol ott.
És tegnap végre teljesen jól éreztem magam! Ilyenkor nem szabad Vészhelyzetet néznem és Robin Cookot olvasnom. Nagyon vigyázni kell, rendkívül instabil állapot. Kivételes helyzet: amikor sehol se fáj, amikor senkinek se panaszkodok.
És jön haza apukám. Hogy vagyok? – ez a legelső kérdése. Megszokta már, rosszul. Tudja, hogy nem szabad komolyan venni, ez a normális. Ha nem így volna, akkor lenne baj.
Jelentem neki, hogy kivételesen teljesen jól érzem magam, sehol sem fáj, sehol nem görcsöl. Meglepődik. „Beteg vagy, hogy minden rendben?” – kérdi aggódva.
Nevetek, majd hirtelen elkomorodok. Hogy beteg vagyok-e? Hát, nem is tudom. Most, hogy így mondja…