21. szám 1999. március

Psycho

Vastag köteg pénz, fiatal lány, szakadó eső, csapkodó ablaktörlők, hátborzongató zene, gyanakvó rendőr, elhagyatott panzió, kialudt neonfények, kitömött madarak, rögtönzött vacsora, frissítő esti zuhany, négy-öt késszúrás… és hirtelen vér, vér, vér…

A maga szakmájában Alfred Hitchcock zseni volt, a zseniket pedig utánozni nem lehet, legfeljebb lemásolni. Most sem történt más. A vér ugyanoda cseppen le, a zuhanyfüggöny ugyanúgy leszakad, legfeljebb ha centiméteres elétérések találhatók az eredeti Psycho és a hamisítvány között. Ennek ellenére az új verzió olyan sok kritikát kapott, amire maguk a filmkészítők sem számítottak.

Amikor a rendező, Gus Van Sant nekilátott a Psycho újraforgatásának, a filmszakma egyik legnagyobb tabujához nyúlt. Negyven évvel ezelőtt Hitchcock műfajt teremtett ezzel a filmmel, Van Sant most úgy gondolta, kipróbálja, mi történik akkor, ha az eredeti forgatókönyvet, a Hitchcock által kitalált képi világot a modern film-készítési technikákkal keresztezi. „Tudom, hogy a Psycho egy remekmű, – mondta az újságíróknak – tudom, hogy rengetegen látták már, de tudom azt is, hogy ugyancsak rengetegen nem látták még. Ehhez csupán arra volna szükség, hogy újból lejátsszák a mozik.”

És valóban, újból lejátszották a mozik. Igaz, ez már inkább az ő filmje volt, mint Hitchcocké. Biztos hozott egy-két millió dollár hasznot a konyhára, ha pedig így van, akkor meg kit érdekelnek a kritikák?

Hiszen ismerjük a régi közhelyet: egy ilyen Psycho-restaurációhoz is csak három dolog kell… Legfeljebb még egy negyedik – rengeteg kecsap.

-mm-