21. szám 1999. március

Rapcsák Annamária vallomásai

A Műelemző Alkotókör bugyraiból

Biztosan mindenki emlékszik arra, amikor 1998. szeptember elején a hódmezővásárhelyi polgármester lánya, Rapcsák Annamária Hajdúhadházán megtámadott nyolc roma gyereket és három tanárt. Ha mégsem, leírom röviden az esetet: Rapcsák Annamária napközis tanár volt az iskolában és konyhakéssel támadt az ebédhez készülődő gyerekekre. Hogy miért, azt egyelőre nem tudjuk. (Ahogy azt sem, hogy miért tudhatjuk a pontos nevet, a szokásos R. Annamária helyett.) Szerencsére az igazgató közbelépett és lefogta, így mindenki megúszta súlyosabb sérülés nélkül.
Feladatunk az volt, hogy megírjuk, mi lehetett az oka, a lelki háttere ennek a különös eseménynek, ami napokig foglalkoztatta a közvéleményt. Mint Takács Géza elmondta, ebben a feladatban az a különleges, hogy a jelennel, megtörtént esettel játszhatunk és hogy később majd talán kiderül, mi az igazság. (Aztán, hogy mit derítettek ki, mi történt azóta, arról nem nagyon lehet hallani, olvasni.) Tehát meg kellett írni Rapcsák Annamária elképzelt vallomását. Íme:

Alma Bella

„Engem akárhányszor is kérdeznek még erről, én mást mondani nem fogok. Azok a gyerekek gonoszak, gonoszak, rosszakaratúak, egyszerűen gyűlölni valóak. Ők a bűnösök, nem én. Miért is lennék? Hogy jön ide ez egyáltalán, hogy esetleg én? Ezt nem értem. Nem értem.”

MogyoRózsa

„Habár kezelőorvosa szerint a vádlott a kihallgatásakor már a vallomástételre alkalmas állapotban volt, nem tudott, vagy csak nem akart válaszolni a bíróság kérdéseire.”

Hogyan is válaszolhattam volna?! Magam sem tudok megfelelni ezekre a kérdésekre. Nem értem magam. Nem is én voltam. Ha beleolvasok az újságba, én is úgy nézek erre a hírre, mint bárki más. „Őrület, az ilyeneket be kéne zárni.”

Falevél Fanny

Nem tudok mit mondani. Mindenki folyton faggat, csak kérdezget, akármit mondok, újra felteszi ugyanazt a kérdést: Miért tette? Miért tette? De meg sem próbálja megérteni, amit mondok, s újra elismétli. Senki sem ért meg, mert nem is érezhetik át a helyzetemet. Egyszerűen ezt kellett tennem, mert ha nem teszem, akkora nyomás nehezedik rám, hogy beleroppanok. Ennyit éreztem, és megtettem. Volt rá okom, nagyon is nyomós okom, mint azt már az előbb elmondtam. Önök azt mondják, hogy ez a nő őrült, de nekem elhihetik: ha így éreztek volna, maguk is megtették volna. Mert meg kellett volna tenniük…

Fekete Ribizli

Részlet egy nővér naplójából - 1998. IX. 10.

Ma bent voltam annál a bizonyos Rapcsák Annamáriánál. Lázasan feküdt, nyugtalanul alva. A következőket mondta:

„Nem akartam… Nem akartam… De kellett… Muszáj volt… Az a rohadt, buzi igazgató mindenki fizetését felemelte, csak az enyémet nem volt képes… A szemét! A Laci meg… ó, nem… két év után otthagy, mint kutya a piszkát…" Kb. öt perc szünet következett. Majd folytatta: "Az a rohadt cigány a piacon meg átb…, mint szart a palánkon. Egy nap után tönkrement az az istenverte rádió! Ő meg biztos a Hawaii szigeteken ül, aranykereszttel a nyakában! És akkor most sok mocskos, büdös, hangos, üvöltöző seggdugasszal kell elcsesznem a délutánom…

…Soha nem szóltam egy büdös szót se semmiért. Engedelmes voltam… Kedves voltam… Csöndes voltam… 32 éven keresztül… De végre kitörtem ebből a szarból…

Óh nem, de milyen áron” - szólt és felriadt, zihált, szeme nedves, homlokáról csorog a veríték. Adtam neki…

Zeller Emil

A gyerekek mindig néznek. A fal mögül is kukucskálnak. Még akkor is, ha lehunyom a szemem, mert bizsereg a bőröm a tekintetüktől. A felnőttek is néznek. Szúrósan néznek. Csendben tűröm, nem nézek a szemükbe. A gyerekek körülvesznek, mint sok kis csócsáló patkány. Ők kérdeznek, én válaszolok. Valamit tudnak, amit én nem. Ez gúnyos mosolyukon látszik. A mosolytól félek.

Olyan leszek, mint régen. Féltem a házunktól, mert az emberek mindig üvöltöttek, még éjszaka is, azt hittem bejönnek hozzánk és elviszik a mamámat. A néni is figyelt. A szomszédban lakott és mindig az ablakban ült és nevetett. Görcsös ujjára angóra kesztyűt húzott, fölém hajolt, ujjaival a levegőben zongorázott és közben vijjogott. Éjszaka róla álmodtam és bepisiltem. Éjjel féltem a kis hangoktól. Apukám magyarázta: a szú rágja a fát és az ad percegő hangot. Szú, szú, szú. Szó, szó, szó.

Szédülök, álmos vagyok. Meg akarnak ölni. Tudom, hogy figyelnek, mert én érzem az ilyesmit, ha nem érezném, már nem élnék.

Elmondom, hogyan figyelnek: az utcán a felnőttek meglesnek. Minél többet beszélek velük, annál többet tudnak meg rólam. Azt hiszik, nem tudok róluk. Az öregek tekintete rajtam nyugszik, utálom az öregeket. Nem bízhatok senkiben, még az Istenben sem. Meg fogok őrülni. A gyerekek mindig követnek hazáig, Debrecenbe. A házam körül ólálkodnak, benéznek az ablakon, éjszaka is leskelődnek. Érzem, hogy ott vannak, Múltkor szellőztettem, átbújtak a rácsok között, és biztosan gyújtogattak. Éjjel lesnek engem. Tekintetem találkozik az ő tekintetükkel.

Egyik éjjel kinyitottam a szemem és az ablakban egy kislány szemét láttam. Felkeltem, lábamra húztam a papucsomat, kimentem az előszobába, onnan pedig kiléptem az ajtón a kertbe. Úgy döntöttem, meglepem a kislányt. Magamhoz vettem a ház falához támasztott ásót, és megkerültem a házat. A kislány még mindig az ablaknál állt, és nézett befelé. Meglendítettem az ásót, és a lapjával a kislány fejére csaptam. Az ásóvas nagyot csendült az ablakrácson, a kislány eltűnt. Ásóval a kezemben végigjártam a kertet, a kislány nem volt sehol. Félálomban botorkáltam vissza. Mintha halk, gúnyos kacagást hallottam volna.

Reggel későn ébredtem. Délelőtt varrtam, rakott krumplit ebédeltem. Délután beraktam a táskámba a füzeteimet, és gyorsan elkészítettem egy párizsis szendvicset uzsonnára. Valamiért elraktam a szendviccsel együtt a kenyérvágó kést is, és elindultam a napközibe…

Mandula Ella

Rapcsák Annamária a nevem. Hallottak már rólam. Ezt a levelet azért írom, hogy megtudják, mi is történt valójában azon a csütörtöki napon. Bár azt hiszem, csak a lelkiismeretemen akarok könnyíteni. Illetve nem, vagyis nem tudom, ne, nem…

Én nem régóta tanítok a hajdúhadházi iskolában. Mindig szerettem a gyerekeket, ezért mentem tanárnak. Én tudom, tudom, hogy az apám többet várt tőlem, de én csak erre voltam képes. Mindig föl akartam magamra hívni apám figyelmét, sikertelenül. Az előbb azt írtam, szerettem a gyerekeket, de azt hiszem inkább azért lettem tanár, mert végre nem én voltam az, akit lenéztek, végre én voltam az erősebb, én mondhattam meg, hogy mi jó és mi nem, az én szabályaim szerint.

Tudják, én hiszek Istenben. Isten a legjobb barátom, de mindig voltak álmaim, gondolataim, ahol megjelent a sátán és azt akarta, Isten ellen forduljak, és én nem akartam elhagyni az Urat, mert mi szerettük egymást, igazán, de ha a Démon egyszer megveti valahol a lábát, nem lehet kiűzni. És az én lelkemet is megtámadta, de én igazán nem akartam, nem, nem. Én harcoltam, tényleg. Én akartam harcolni, én bizonyítani akartam, hogy erős vagyok.

Nem sikerült. Az apám azt mondta tébolyult vagyok. Én pedig magamba roskadtam, és akkor jött ő, a rossz és azt mondta… én nem akartam, igazán a gonosz tette a számba azokat a pirulákat és aztán jó volt, mert nyugodt lettem és úgy gondoltam, minden jóra fordul. Boldog voltam… Aztán idekerültem a cigány-iskolába. És úgy éreztem itt minden gyerek átlát rajtam, tudtam, hogy tudják, a gonosz elrontott engem. És ezt onnan tudták, hogy ők is a gonosszal szűrték össze a levet. Mindegyik kölyök gonosz volt és keresztbe tettek nekem. Meg akartak félemlíteni, de én erős voltam, erős.

Azon a délutánon nem vettem be gyógyszert, új életet akartam kezdeni. A gyerekek azonban, mint a kígyók úgy fojtogattak. Nem hagytak békén, azt akarták, hogy megfulladjak. Én nem akartam, nem akartam meghalni, én csak védekeztem, védekeztem, önvédelem volt. Isten is azt mondaná, mert nekem is azt mondta, igen, aznap délután azt mondta: "védd meg magad, ne hagyd, hogy a gonosz csúfot űzzön belőled!" Én csak szót fogadtam, ez nem bűn, és ezt önök is tudják, de mindegy, nekem nem kell, hogy megbocsássanak, nem kell senkinek megbocsátani. Most már nem, Most már vége. Isten szól hozzám most is, igen most is, hív magához. Csak nekem szól, nekem. Maguk ezt nem is tudják, nem bizony. De én az Övé leszek, csak az Övé és ő megbocsát, hiszen ő mondta, igen ő. Nem kell elhinni, nekem elég, ha Ő hisz nekem. Ő igazságos, igen, ő az…

RAPCSÁK ANNAMÁRIA 1998. SZEPTEMBER 13-ÁN ÖNGYILKOSSÁGOT KÖVETETT EL. A HALÁL OKA: TÚLADAGOLÁS. TEMETÉSE SZEPTEMBER 20-ÁN LESZ 14 ÓRAKOR HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN.

(A hitelesség kedvéért: Az irodalmi alkotások nem valós eseményeket és idézeteket közölnek. Rapcsák Annamáriát a bíróság elsőfokon felmentette és kényszergyógykezelésre ítélte. Az ítélet nem jogerős. 1999. márc.)

Szerkesztette: Vekerdy János

link: www.akg.hu/irodalom