23. szám 1999. június
Ballagás '99
Nos,
ez itt a búcsú ideje. Az ember minden év végén látja, szervezi és végigácsorogja
a ballagást, de nem tudja azt, hogy milyen is valójában. Ez csak akkor derül ki, mikor
ő menetel, vagyis inkább totyog a sorban. Karjában virágokkal, vállán tarisznyával,
barátokkal és tanárokkal körülvéve, fejében pedig kavargó gondolatokkal és
emlékképekkel.
Szerencsénk volt. Hét ágra sütött a nap, mikor megérkeztünk. Fel a negyedikre, a klubban várt mindenkit a patrónus, a virág, az ötletes ajándékok, a rokonok és persze a tömegnyomor. De senkit nem zavart. A barátok üdvözölték egymást, mindenki izgatottan olvasta a kiskönyvbe vésett „utolsó" üzeneteket. Miután sorba rendeződtünk, elindultunk „utolsó" utunkra az AKG-ban. Ahogy végighaladtunk a videózó rokonok kordonjai között, minden terem, az iskola minden szeglete egy-egy emléket, történetet ébresztett fel az emberben.
A Raktár utca tele volt emberekkel. Mindenki leült a neki kijelölt helyre, már ha tudott. Az utolsónak érkezők szó szerint kiszorított helyzetben voltak. Miután mindenki elrendeződött és leült, egy kisebb virágbombázást kellett túlélnünk, ami szerencsére komoly testi sérülések nélkül folyt le.
Ezután jöttek a beszédek. Minden beszédben természetesen az emlékezésen volt a hangsúly. Mindenkinek valami más jutott az eszébe az évfolyamról. Szerencsére csak a jó emlékeket említették meg, bár ez ilyenkor ugye így van rendjén.
És ahogy ott ült az évfolyam, körbenéztem, és minden arc egy kis történetet mesélt el. Egy emlékfoszlány, egy kép vagy egy párbeszéd jutott az eszembe. S bár az iskolát már valamennyire elvesztettnek érezzük, ezek az emlékek, ha akarjuk, örökre megmaradnak, és akkor nincs semmi baj, mert minden addig tart, amíg legalább két ember emlékszik rá.
Ezt a ballagást sem fogjuk elfelejteni. Mert jó volt a szervezés, szép volt az iskola. Ezért is köszönet minden szervező tanárnak és diáknak.