24. szám 1999. október

Egy nap az élet

Az aszfalt felhasadt, több helyen szétnyílt. Kicsavarodott villanyoszlopok, összeomlott épületek, por mindenütt. Kilométeres, türelmetlen kocsisor, nyolcemeletes ház, rádőlve az útra. Halottak, letakarva. Borzalmas látvány.
Egy motor: huszonhét éves. Egy motoros: néggyel kevesebb. Egy barátnő: a török nyelvtanfolyamról. Egy furcsa, kalandos kirándulás. Ha elsőre átengedik őket a román határon, ha nem veszítenek egy teljes napot, meglehet, soha nem térnek haza.

Korcsog Gábor úgy döntött, a biciklizést is abbahagyja. Azóta már többször megbánta a dolgot. Lemondta a válogatottságot, abbahagyta a Műegyetemet, mindössze egy hónappal az évkezdés után. Apja vállalkozását kellett folytatnia, és össze akarta szedni magát. Elköltözött otthonról, egy lepusztult, eldugott raktárhelyiségben élt. Sokat volt egyedül, sokat olvasott. A mohamedán vallásról, a keleti kultúráról. Barátja adta a könyveket.

Aztán, amikor jött egy nagy családi balhé, végleg eldöntötte, elindul. Azóta kétszer járt Törökországban. A mostani út volt a harmadik. Egy éve törökül kezdett tanulni, s a dunaújvárosi nyelvtanfolyamon megismerkedett egy lánnyal, aki mondta, szívesen tartana vele.

Tizenötödikén délben indultak, estére értek Makó mellé, a román határhoz. Gábort ekkor érte az első meglepetés. A határőrök nem fogadták el érvényesnek a motor biztosítási papírját, vissza kellett fordulniuk. Még aznap este rendezték az ügyet, de csak másnap reggel indulhattak el. Nagylakon töltötték az éjszakát. Vesztettek egy napot.

Ekkor még nem tudták: ezen az egy napon múlott. Szófia érintésével érkeztek a kapikulei határátkelőhöz, itt értesültek először a katasztrófáról. A török televízióban mindenütt a hajnali földrengésről szólt a híradás. A képernyő felső sarkában megjelentek a számok: kétezer halott, kétezer sebesült. Később kiderült, ennél jóval többről van szó.

Nem fordultak vissza. Ezeregyszáz kilométerrel a hátuk mögött eszükbe sem jutott megijedni. Várták őket a török barátok, már jó előre lelevelezték. A kocsisor között szlalomozva, lassan, óvatosan haladt a motor. Másnapra érkeztek Isztambulba. A város, Törökország egyik legjelentősebb csomópontja, szinte teljesen bedugult.

Borzalmas volt a látvány. Felgyűrődött utak, leomlott épületek. Markolók dolgoztak, daruk próbálták félrekotorni a romokat az útról. Mentőautók, síró felnőttek, szirénaszó. Mindenki kétségbeesetten rohangált, óriási volt a pánik. Az összedőlt házsorok mellett ápolták a sebesülteket, a halottakat az út szélére fektették, fehér lepedővel letakarva. Öt-hat kockát mertek fényképezni.

Sokszor csak terelő utakon lehetett közlekedni, az autópályát több helyen lezárták. A szállongó por és a sűrű köd miatt Gábor általában hálózsákban vezetett. Nem félt, pedig lett volna mitől. Jöttek az utórengések, jött a fertőzésveszély. Esténként kivonultak az emberek az utcára, kisebb takarókkal, pokrócokkal. Amit lehetett, kipakoltak a házból. A szabad ég alatt, a kosárlabdapályán ültek, nézték az eget, mozognak-e a csillagok.

Furcsa kaland volt. A végén jött Drinápoly. A barátok, a nagy vendéglátás, a kiadós lakoma, a szőnyeg, a beavatás, a forró fürdő, a szokatlan szokások. Egy hetet töltöttek ott, utána jöttek haza, motorral.

De visszamennek még, természetesen.

-münz-