24. szám 1999. október

A helyzet magaslatán

Mónos Zoltán 2 éve hirdette meg a sziklamászást az AKG-ban, és azóta egy lelkes sziklamászó csoport szerveződött köré. Az itt olvasható interjúban rengeteg érdekes dolgot tudhatunk meg tőle erről a különleges sportról, valamint szó lesz személyes élményeiről és az iskolai sziklamászó csoport helyzetéről is.

Szub: Mikor és hol találkozott először a sziklamászással a tanár úr?

M.Z.: Körülbelül 8-9 éve lehetett. Az egyik barátom kezdett el járni egy sziklamászó tanfolyamra, mesélt róla nekem, és sikerült elcsalnia. Én végül 2 év múlva befejeztem, ő viszont nem.

Szub: Mennyire nehéz egy ilyen tanfolyam?

M.Z.: Erre nehéz válaszolni. A mászáshoz nem kell sok minden: kis ügyesség, kis bátorság – nem sok. Aztán már csak végig kell csinálni. Csak azért tartott nálam 2 évig, mert közben gerincsérvem lett. Egy darabig abbahagytam, aztán megpróbáltam a sziklamászással kúrálni a dolgot. Sokan azt mondták, hogy ezt nem lett volna szabad csinálnom, de én úgy gondolom, hogy hozzájárult a sziklamászás is ahhoz, hogy rendbejöttem.

Szub: Mi a vonzó a sziklamászásban?

M.Z.: Szellemileg és fizikailag teljesen átmossa az embert: fizikailag mindent megmozgat, az ujjhegyedtől kezdve mindent, szellemileg pedig annyira rá kell figyelned, hogy nem tudsz másra figyelni, és nekem, aki szellemi munkát végez, ez nagyon jó. És még szép is, mert kinn a hegyekben még akkor is szeretek lenni, ha nem mászom.

Szub: A veszély nem vonzza a tanár urat?

M.Z.: Én ezt sohasem mondtam magamról. Olvasni szoktam az újságokban, hogy a sziklamászók keresik a veszélyt, én nem kerestem sohasem. Legalábbis tudatosan sohasem. Tudat alatt lehet, hogy benne van ez is.

Szub: Ha már itt tartunk, mennyire tartja veszélyesnek a sziklamászást?

M.Z.: Ha jól csinálja az ember, akkor nem veszélyes. Ezért van a tanfolyam, és az is fontos, hogy sokat kell gyakorolni. Lehet úgy is csinálni, hogy sokkal kevésbé legyen veszélyes, mint egy focimeccs, vagy egy kosármeccs.

Szub: Volt már valamilyen balesete a tanár úrnak?

M.Z.: Egy volt most nyár végén, előtte egyáltalán nem. Alapvetően azt hiszem eléggé tudatában vagyok a veszélynek, és igyekszem óvatos lenni. A mostani alkalommal a partneremmel nem voltunk egészen összehangolva. Elég tapasztalatlan is volt és nem tudott megtartani, amikor mászás után ereszkedtem volna vissza. Emiatt sajnos szenvedtem egy kis esést, ami egy-két 8 napon túl gyógyuló sérüléssel végződött. De szerencsére megúsztam kisebb dolgokkal, és most már elég jól érzem magam. A lány, aki biztosított (nem az én tanítványom volt :-), nem igazán tudta, hogy hogyan lehet a kötelet rögzíteni, ha valaki nehezebb nála. Erre nem számított.

Szub: Mikor hirdette meg először az iskolában a sziklamászást a tanár úr?

M.Z.: Két éve írtam ki a papírt. Először nagyon sokan jelentkeztek, de mivel hétvégenként kell menni, jóval kevesebben jöttek. Mostanra már kialakult egy mag, akik mindig akarnak menni, és már sikerült is megtanulni dolgokat. Sőt, egyre több tanár is akar jönni, már öten-hatan szóltak. Csak az a gond, hogy nem igazán illik bele az iskolai programba, mert ahhoz, hogy sportként működhessen nem eléggé rendszeres, így nehéz volt rá támogatást szerezni. De végül nagylelkű volt az AKG, így kaptunk 2 kötelet. A többi felszerelést (a beülőket és a karabinereket) azonban továbbra is kölcsön kell kérni. Jó lenne, ha az iskola tudna támogatni bennünket ebben is. (A karabiner a biztosítást szolgáló kis eszköz)

Szub: Mennyibe kerülnek ezek?

M.Z.: Egy beülő 5-7000 Ft, egy karabiner 1000-2000 Ft körül van. Egyébként van, aki már bevásárolt. Például van egy tizedikes tanuló, 2 éve jött velünk először és már le is vizsgázott egy nyári intenzív tanfolyam után.

Szub: Hány sziklafal van körülbelül Magyarországon?

M.Z.: 20-30 kiépített biztosan van. (Ez azt jelenti, hogy vannak a falban olyan köztesek, például vaskarikák, amelyekhez rögzíteni lehet a köteleket.)

Szub: Úgy hallottam, hogy voltak a nyáron az AKG-sokkal egy sziklamászó táborban is.

M.Z.: Igen, a Mátrában voltunk egy gyönyörű helyen, egy völgy két oldalán vannak a sziklák. Van egy tisztás az erdőben, ott sátoroztunk. Végül is lehet kempingnek is nevezni, mert van egy konnektor egy fán, ha esetleg valaki borotválkozni akar. De vízért a patakhoz kellett lejárnunk. Nagyon jól sikerült a tábor, másztunk olyan falat is, ami majdnem kötélhosszúságú, tehát 40 méter.

Szub: Külföldön milyen helyeken járt a tanár úr?

M.Z.: Amikor Amerikában voltam, ott is másztam, ha nem is a legnagyobb helyeken. Paradicsomi területek vannak ott. Vulkanikus hegyek, mészkövek, például a Joshua Tree Nemzeti Parkban és Yosemite-ben. Utahban homokkövek, egyszer el kellene oda is jutni… A Tátra is ideális hely lenne, de a hagyományosan rossz szlovák-magyar viszony miatt, ami a sziklafalaknál még inkább kiéleződik, nem lehet. Volt már rá példa, hogy elzavarták a magyarokat, meg összeverekedtek velük. Az Alpokban viszont többször is jártam. Bécstől délre van egy Pokol-völgy nevű hely, ahol van egy ingyenkemping. Most nyáron is ott voltam. A balesetem éppen akkor történt, amikor visszaértünk az Alpokból és egy dianézéses összejövetelt szerveztünk a barátom csobánkai házában. Aztán kitaláltuk, hogy ha már ott vagyunk Csobánkán, mászunk is egy kicsit. És ekkor történt a balesetem. Az Alpokban semmi baj nem volt, itthon meg egy nosztalgia-mászás alkalmával… Ami még érdekes, hogy a kórházban azt a sziklamászó srácot láttam viszont ügyeletes orvosként, akivel a sziklafalnál elbeszélgettem, és aki röviddel a balesetem előtt ment haza. Másnap már hozta is a sziklamászó magazinokat, így már a kórházban megkezdhettem a felkészülést a következő mászásaimra.

Szub: Ezek szerint a balesete ellenére nem változott a hozzáállása?

M.Z.: Még nem tudom, mert még nem voltam azóta mászni, de valószínűleg változni fog: még óvatosabb leszek.

Piroska