24. szám 1999. október

Szolár Eklipsz Nájtinájn

Ha vannak mások is, akik augusztus 11-e esős délelőttjén szintén északnyugat felé vették az irányt Szeged felől, nem mindennapi látvány tűnhetett a szemükbe.

Az országúton, a kukoricaföldek mentén egy fehér mikrobusz döcög, a tőle telő legsietősebb tempóban. Első látásra nincs benne semmi különleges, ha csak az nem, hogy az alja majdhogynem az utat súrolja. Ha közelebb megyünk hozzá, megtudhatjuk ennek okát is. Odabent különböző méretű és színű fejek a legváltozatosabb eloszlásban. No és karok, lábak, egymásba gabalyodva, törzsek alá temetve, hiányos vérellátással. A nyakak kinyújtva, az ablakhoz közel ülő szerencsések szemüket meresztgetik a „napszemüveg” mögül, bámulnak a felszakadozó felhőzetre, az elő-előtűnő, egyre fogyó Napra. Elégedetlen hangzavar. Hé, az a gyomrom! A szememre még szükségem lesz! Kemény a lábad! Húzzá’ arrébb! Szállj ki a hajaddal a képemből! (Ezt főleg nekem mondták.)

A tanár urak (Simon-Marsi duó) az első ülésen logisztikai terveket készítenek, Sík Bandi a felhőzet vonulási irányát találgatva segíti őket. A mikrobuszt 5-6 tagból álló kocsikonvoj követi. Nem is sejtik, micsoda szerencséjük van. A hangulat a kényelmetlenségek dacára bizakodó, legalábbis a reggeli felhős ég miatti meglehetősen depressziós kedélyekhez képest. A csillagászat szakkör már egyáltalán nem akar meteorológiai szakkör lenni, az új kihívást várja. Igaz, reggel kilenckor Simon tanár úr jó szabású esőkabátjában kétségbeesetten telefonálgatott meteorológiai jelentésért, amit a szomszédos MCSE-táborban (Magyar Csillagászati Egyesület) Internet-hozzáféréssel bíró kollégái töltögetnek le a világhálóról. Mi, a „kis-szakkör” tagjai, valamint Károly Dávid, aki lélekben velünk tart, a nyomtatott, ronggyá ázott előző napi jelentés darabkáival kirakóztunk. De most a társaság kedélye, a Nap fogytával egyenes arányban javul. Csak az élesebb kanyaroknál – amikor a másik könyöke újfent a gyomrunkba ékelődik – konstatáljuk Sanyával (aki, mint „a”-ra végződő neve is mutatja, lány), hogy megint a kicsik szívnak, akiknek 24-en kell ebben a rohadt mikrobuszban utazni.

Végre megállunk. Egy ismeretlen lokalizációjú, márkátlan benzinkút parkolójában szállunk partra. A megkönnyebbült tömeg, tagjait dörzsölgetve kiözönlik a kocsiból.

A fény intenzitása máris fele az „egész napos” nappalénak. Szemüvegek a szemekre. Vékony kifli már csak a Nap. Ha az órámban nézem a tükröződést, valóban látom a kifliséget; ott káprázik a retinámon. Már csak öt perc… az idő elteltével szaporodnak a kapások a mobilfónokon. Sanyáén is. Te is látod, anya? Nézd, már tök kicsi! Kislányom, az ég szerelmére, meg ne vakulj! Négy… három… kettő… hirtelen, szemmel követhetően, bealkonyul az egész horizont. Piros-narancssárga-sárga-zöld-világoskék, szivárvány.

Az ég mélykék, s a tetején ott ragyog a fénylő Nap… pontosabban a helye, fekete kör, körülötte a kékségbe fokozatosan átmenő, ezüst fényű glória. A napkorona. Szálas struktúrájú, ahogy Simon tanár úr is megmondta… igen, ez az, amire annyit vártunk, maga a csoda! Egy emberként üvölt föl a tábor, örömrivalgások, ujjongás, tapsvihar. Sanyával egymás nyakába borulunk. A madarak állítólag úgy csettegnek, mintha elalváshoz készülődnének, de ez pillanatnyilag hidegen hagy. Csak a végtelen, nagyszerű érzés marad, igazából nem is értem, nem is tudom, hogy miért van, mi okozza. Az, hogy száz év után, átlagosan ötszáz évente éppen kis hazánk is beleesett a sávba? Hogy pont mi vagyunk, éppen a mi generációnk, akik ezt látják? Eddig csak képeken láttuk, ami, mint ahogy a legtöbb kép, halvány másolat lehet csupán. Állunk és bámulunk, földbe gyökerező lábakkal. Próbáljuk szemünkön át agyunkba lopni a látványt. Lonci, Kati és Sanna fényképeznek. Én képtelen lennék rá ilyen lelkiállapotban. Közben harcolunk a binokulárért, hogy közelebbről is megnézhessük a napkorona szálait. Nekem nem sikerül megkapnom. Simon tanár úr pont akkor szól, hogy vegyük vissza a szemüveget, amikor hozzám kerülne. Visszavesszük. Gyémántgyűrű … és kibukkan a Nap újra! Tapsvihar. Visszakaptuk a fényt.

Fáradtan, leizzadtan mászkálunk. Tapasztalatokat, élményeket osztunk meg. Közben világosodik, és melegedik. Le is vetem szőrös, fekete pulóveremet. Sanya mobiltelefonjának izzik az antennája. Kapás van, ezúttal nekem! Óriás léptekkel rovom a parkolót, és valószínűleg üvöltök bele a telefonba. Extázis hangjai szakadoznak fel belőlem. Tudom, hogy nem ez a legelőnyösebb arculatom, de ez nem érdekel. Fő az, hogy a családom többi tagja, a nyaralás előtti rohanás dacára is, látta.

Bemegyünk a benzinkút shopjába. Megkérdezem az eladót, hogy voltaképpen hol is vagyunk. Soltvadkert, mondja. Kibontjuk a közösen vett cukrot. Lővei Katival nézünk föl az égre, és el sem hisszük, hogy az előbb tényleg ott volt, mi meg átéltük és láttuk.

kicsi Oršy. K
napvadász