24. szám 1999. október

A Herceg a Kis-Trupp előadásában

Ebben az iskolában túltengünk mi tanárok, ott is, ahol nem kéne. (Ezt a kritikát is tanár írja...) És most íme egy esemény, diákokkal, -nak, -tól, által.

A hetedikes évfolyam június 10-én bemutatta A herceg c. darabot. (Ezt 1992/93-ban írták az akkori trupposok közösen, Varró Dani alapötletéből.) Azt hiszem, először fordul elő az AKG-ban, hogy nagyobb lélegzetű (kb. 80 perces) előadást maguk a gyerekek hoznak létre (lényegesen rövidebbre nagyjából ugyanezen társasággal is volt már példa). Ráadásul órakereten kívül, „mert csak”, mert szívesen csinálják, mert miért ne, noha se pont, se semmi nem jár érte. (Sőt. Aki már volt hasonló csávában, az tudja, hogy egy ilyen előadás először is, és mindenek előtt rengeteg sok meló, még azután is az, hogy túl van rajta az ember, hiszen elmaradásokat kell bepótolni. Ráadásul pont az év végi őrületben.)

Szóval. Hát kezdjük a közönséggel. Ez egy ilyen előadás esetén hozzátartozik a produkcióhoz, a tompa közönség „hazavágja” a jó előadást, míg a felajzott összerántja a fércművet is. A diákszínész a közönség bátorításától beindul, és bár mindent centire úgy csinál, oda lép, akkor mond, ahogy bepróbálták, csak éppen önfeledten elmerül a játékban. Ebben a közönség most nem segített igazán: nem volt sem túl jó, sem túl rossz. Az időponthoz (június közepe, év vége) képest egész rendes, a vállalkozás méretéhez és tétjéhez képest vérszegény. Az első perceket (és későbbiek közül is sokat) a várakozásteljes csönd uralta, amin át kellett valahogy verekedniük magukat a színészeknek.

És ezt bizony tehetségesen és szerencsésen meg is tették. Tizenkét gyerek, ahányan vannak, annyifélék, mégis mindet örömmel nézi az ember, és valahogy mind „együtt” vannak, öszszeforrasztja őket az utolsó próbák izgalma, amikor lelkesen körbeinsturálják-nevelik egymást, majd az előadás előtti percek drukkja: nehogy ő elrontsa, mert akkor te sem tudsz megszólalni énutánam, és különben is, bekészítetted-e?

Nem mindenkivel egyformán kegyes a szereposztás, több lányra kényszerűen fiúszerep jutott, míg más még karakterben is láthatóan testre szabott feladatot kapott. Ezzel együtt bizonyos szempontból mindenki egyformán jó, mert minden figura életre kel, és végül ráidomul a megszemélyesítőjére. Vegyük sorra őket, a színrelépés sorrendjében.

A két udvarhölgy: Kerekes Kata és Csépai Eszter. Nagy és kicsi, fekete és szőke, széles mozdulattal sopánkodó és szempilláit álszenten rebegtető két udvari skorpió, reszkessen aki a nyelvük hegyére kerül, még egymástól is félhetnek. Remek az ellentét, hatásos a megformálás. Nemcsak a szimpla játékot adják jól, de azt is, mikor a játékon belüli színészkedést, mórikálást kell jelezni, ami pedig nem könnyű.

Amint Erdész Ági Afanasztáziaként belép, rögtön tudni lehet – ami később szövegszerűen is ki fog derülni egy felejthetetlen jelenetben – hogy ő bizony a vihart és förgeteget szereti, hogy indulatai és ambíciói majd szétvetik. Ebben az alakításban egyszerűen minden éppen a helyén van. A „labdavető házi” hasonlattal élve: minden labdáért úgy indul el, hogy éppen elérje és szépen, elegánsan visszaüsse. De nemcsak pontos, hanem erőteljes, sodró erejű is.

A darab Teofilja a régi vígjátékok „Capitano”-ját, hetvenkedő katonáját ragozta tovább. Tamás Bori alakításában a hetvenkedés háttérbe szorult a szerepben szintén benne rejlő mamlaszság és jellemtelenség remek ábrázolása mellett: felötlik szemeim előtt botorkálása Afanasztázia után, tehetetlenkedése a követtel, majd ennek ellenpontjaként, köpönyegfordítása után, a naiv-pofátlan lelkesedés, ahogy észre sem véve Trubamoll fájdalmát, Eleonóra szépségét ajánlja figyelmébe.

Nyíri Vercsi nem a révedező-szórakozott Eleonórát adja: egyszerűen tudomást sem vesz arról, hogy Teofilnak nem kell, csak mosolyog szerelemtől vakon és üdvözülten, és mindez nagyon mulatságos, akárcsak az, ahogy ordenáré tapintatlansággal csodálkozik rá szegény Trubamollra (hogy egyáltalán az ő szerelmére gondolt), majd rögtön ezután gondolkodás és érzelgés nélkül kihasználja.

Trubamoll – Pásztor Pali – az volt pont, ami: a világirodalom összes szomorú-lírai bohócának lelke kelt benne új életre, a francia Pierrot-tól az orosz Petruskáig. Ebben a vígjátéki szereptípusban (is) sok a gyermeki, talán épp ezért tudja ilyen remekbeszabottan életre kelteni éppen egy gyerek. A követ rábeszélése a szökésre éppolyan emlékezetes, mint a „ha sietsz még utolérheted” rész, Teofillal. (Meg a többi.)

Az Ajtónálló szerepében Rácz Zsófi a szükségnek megfelelően viccesen hányaveti és kelletlen volt, mint valami mesebeli hivatal portása; felejthetetlen volt például a közönyös hullabetologatás.

Az infantilis, folyton játszani akaró királyt Novák Ági alakította, és nem madzaggal felkötött vattaszakállal próbálta elhitetni, hogy ő fiú, hanem játékkal. Megragadott, ahogy felragyogó képpel átadja magát valamilyen játéknak, vagy ahogy búsan a kajla fülű mackóját ajánlja fel a kártyában.

Hatásos ellentétben állt törékeny férjével a Ducsay Zsuzsa által életre keltett királyné, ez a vérmes Lady Machbeth, akinek már hajcsavarós berobbanására is (remek ötlet) nagyon oda kellett figyelni. Rögtön az elején érzékeltette hajlandóságát Rettegnyik iránt, ahogy „duettjükben” is remekelt, külön tapsot kaszszírozva be azzal is, mikor a nézőtér irányában felfüggesztett ablakkereten keresztül nekiesik a „sárkánynak”: az ott ülő nézőnek, aki – mit tesz Isten – éppen a „rettenetes Horn” volt (ahogy egyik csibéje nevezte nemrégiben egy témahét naplóban).

Rettegnyik, a gonosz kancellár kicsit bábszínházba illő figurájának blődségeit és feneketlen gonoszságait komoly és rezzenéstelen arccal adta elő Gál Krisztián, és éppen ettől volt szórakoztató. A kis „csavar” („a pénz, a rubintok, a hárem” – szün – „ja nem – mondja a mérges tekintetű leendő feleség felé – , szün, a rubintok nem”; itt az eredetiben a hárem szerepel) remekül sül el, Gál a helyes tempóval megkétszerezi a poént.

Tudorman „Dottore” alakját, az ókortól Moliere-ig ismert tudálékos-tudatlan értelmiségi örökzöld figuráját Simor Dini alakította lendülettel, erőteljesen. (Engem egy picit zavart, hogy a haja és a kalapja takarta az arcát, így arcjátéka kevéssé látszott, amit azonban láttam, a gesztusok, a hanghordozás, a mozgás, minden a helyén volt.)

A Követtől (Szabó Koppány) személy szerint el voltam ragadtatva, pedig alakítása nem tartozott a leglátványosabbak és „legszínésziesebbek” közé. A jelenség volt jó, a nagy, naiv, csodálkozó szemek, ahogy sem a dragonyt, sem a kihívást, sem Afanasztáziát nem érti, eszköztelen volt és természetes. Valami olyasmi volt ez, amit csak diákelőadásokon látni. A diákelőadásokon az élvezet forrása részben az, hogy a mindennapos érintkezésben lévő emberek hirtelen más viszonyba kerülnek, átlépve különféle szerepekbe, köztük a nézőébe is, és az igazi meg a játszott személy együttes jelenléte adja a hasonlíthatatlan hatást.

Ez jól megfigyelhető volt különben a Rettegnyik Lelkiismerete esetében is, „akit” szintén Novák Ági játszott. A „jó kislány” a gonosz és vad Lelkiismeret szerepében: szórakoztató átalakulás.

A Bolond (Tóth Móni) ugyan többször is megjelenik egy-egy beszólás erejéig már korábban is, mulatságosan ugrabugrál, cigánykerekezik (tetszett, ahogy a „moslék” rímre középre gördül), de igazi jelenete a szoborkertben következik, majd a „most mutasd meg” játékban, ahol eljátssza Dömötör király lányainak halálát. Sorsának „tragikus” oldala kevésbé volt itt hangsúlyos, inkább egy kedves figura ő, akit nem értékelnek különösebben az udvar ármánnyal és szerelemmel elfoglalt alakjai, de annál kedvesebb a nézőknek.

A színpadi beszéd nehéz dolog, a nagy színészeknek is külön tanítják (és amint megtanulják, sokszor modoros gurgulázásba megy át). Az érthető és természetes beszéd jelentette a legnagyobb gondot minden eddigi AKG-s színielőadáson. Itt is jó páran vannak, akik időnként el-elnyelnek egy-két szót, túl csendesek. De jó páran olyanok is, akiknek szép beszédét érdemes külön kiemelni, így Ducsay Zsuzsa, Erdész Ági, Nyíri Vercsi, Csépai Eszter. Egyes esetekben gond volt a szövegtudással, és ez nagy baj: a bizonytalanság azt is megzavarhatja, aki pedig tudja a magáét. Másrészt még meg kell tanulni észrevétlenül továbbsuhanni a hibákon, ami néhányaknak biztos sikerült is.

Az előadást Dörmi (Kálmán Eszter) és Manó (Káldosi Eszter) kilencedikes diákok rendezték.

Tessék most egy kicsit elmerengeni: tizennégy darab tizenhárom éves forma gyerekkel a tanítás utáni agyhalálos-hiperaktív állapotban, hetente egyszeri próbával (plusz hétvégék: családi botrányok, tanulás, magánvizsgák stb.) ezt öszszehozni, miközben az ember csak két évvel idősebb a – tanároknál is mindent jobban tudó – művészeknél: nincs a világon az a kalap, amit elég lenne itt levenni. El-elnéztem az előadás előtti percekben Manó cikázását a különféle függönyhasadékok között, ide egy kellék, oda egy jó tanács: csak a követésébe belefáradt a szemem. Manó, aki civilben a tanárok rettegett réme, íme, jó pandúrnak bizonyult, de jó motornak és jó ötletembernek is, emellett nagyon szerencsés az a hang, amivel a – szintén – gyerekekkel beszél. Kevés lett volna persze Dörmi nélkül, aki lelki támasz volt, konzultáns, és vele összhangban, felváltva adta a jó érzékre valló utasításokat. Nem mondom, pár hét csiszolgatás még nem ártott volna (elsikkadó szövegpoénok, apró maszatok – pl. Tudorman beszéde, toporgás a második jelenet népes részeiben stb.), de aki tud mondani előadást, melyre ez nem igaz, az részt vehet egy dragonysorsoláson. Az adott fiúhiány mellett a szereposztás a lehető legjobb. A helyzetek világosak, az elhelyezkedés, mozgás többnyire szerencsés, jól átlátható, mindig értjük, hogy mi történik. (Elemi dolgok, de nem egyszerű megvalósítani.) A színészek számlájára írt emlékezetes pillanatok őket is dicsérik, ha ők találták ki, azért, ha csak hagyták, hát azért (azt néha még nehezebb). Az előadáson elkallódott fanfárhangok szóljanak hát Dörmi és Manó örök dicsőségére!

Segítségükre volt a díszlet elkészítésében a negyedikes Fefe: nagy, dekoratív díszletet festett a kerti jelenetekhez, amivel elősegítette, hogy a szökéseket nagyon hatásosan tudták megoldani (csak a „lábamra tetted a létrát” mondat volt így értelmezhetetlen, ezt ki lehetett volna húzni). Segített Beke-Martos Judit, aki sok elfoglaltsága mellett szakított időt arra, hogy egyedül létrázgatva beállítsa a lámpákat, majd pontosan kezelje is azokat egy-két próba alapján (!), és Gortva Attila, aki az utolsó pillanatban érkező hangfelvétel-megrendelések teljesítésén túl, saját videójával fölvette az egészet. (Legközelebb az ő neveiket is illene feltűntetni a színlapon.) „Karbantartó” Sanyi, valamint Misi néni és Zsóka néni is segített persze ezt-azt, de hát miben nem segítenek ők ebben az iskolában? (Nekem mindig, mindenben.)

Szó szerint kell venni, hogy ezen kívül semmi külső támogatást nem kaptak Dörmiék, nem is igényeltek. Most utólag jól látható: lám, mi tanárok, nem is vagyunk olyan fontosak…

Csináljon hát minél több diák minél több előadást: olyan munka ez, mely jobban nevel együttműködésre, odafigyelésre, konfliktuskezelésre – és folytathatnám a pedagógiai lexikon címszavainak felsorolását –, mint bármi más. De nem folytatom. Folytassák inkább ők, amit elkezdtek!

Lőrinc László

Ps.: Egy ötlet. Talán kisebb darabok előadására versenyt is lehetne kiírni a következő fesztiválra, kizárólag diák közreműködéssel és esetleg diák zsűrivel, bár lehet ez olyan fesztivál is, ahol minden elkészült produkció azonos jutalmat kap. No?