25. szám 1999. december
Az AKG-n innen, és túl
A minap találkoztam egy rokonommal. Az illető lány, a sérón és a szemüvegen kívül nagyjából ugyanazokkal a paraméterekkel rendelkezik, mint én. Jelenleg nyolcadikos, és az a legnagyobb gondja, hogy hová menjen továbbtanulni. Tanácsot és segítséget kért tőlem. Én átlapoztam pár, iskolák által írott prospektust, és meghallgattam az általa elmondott információkat, ekkor döbbentem rá, hogy milyen mázlista vagyok. Mázlista vagyok, mert annak idején előrelátó voltam, ennek köszönhetően benn csücsülök az ország egyik legjobb gimnáziumában. Kimaradok mindama őrületből, amin ez a lány és sok társa keresztülmegy.
Igen, őrületből. Ugyanis az, aki nem akart/tudott tíz vagy tizenkét éves korában bekerülni valamilyen elitgimnáziumba, sokkal kevesebb eséllyel indul útnak. A nevesebb négyosztályos gimnáziumok ugyanis vagy lefelé terjesztették ki magukat, vagy pedig olyan huszonöt fordulós tesztsorokkal vágják fejbe a jelentkezőket, hogy ember legyen a talpán, aki megússza pszichoterápiás kezelés nélkül. Aki ezek valamelyikébe nem kerül be, annak maradnak a szakközépiskolák. Onnan pedig általában 18 évesen, az érettségi és a szakvizsga letételével a többség elmegy dolgozni – a felsőoktatásba bekerülni elég kicsi esély marad. A többség pedig örülhet, ha össze bírt kaparni annyi nyelvtudást, hogy egy középfokú (mit közép-, alapfokú!) vizsgát letehet.
Azt pedig nekünk, AKG-soknak nehéz elképzelni, hogy milyen is ez a helyzet. Mi, akiknek többsége egyetemre megy, a maradéknak pedig legalább egy főiskola jut, csak 24-25 évesen, tapasztaltan, éretten fogunk dolgozni menni. Ők azonban 18-20 évesen már kénytelenek elhelyezkedni. A köztes időben, amíg a gimnázium padjaiban ücsörögnek, a piaci igények kielégítésére képzik őket. Nincsen fölmászkálás órák helyett a Sorosba (örülhetnek, ha egyáltalán van számítástechnika-terem), délutánonként nem batikolgatnak, hanem a nagybetűs életről elmélkednek, hogy vajon titkárnőként, vagy menedzserasszisztensként óhajtanak elhelyezkedni. A legnagyobb gondjuk pedig korántsem az, hogy a tanítási nap későn ér véget. A maradék időben ugyanis készülni kell a felelésre, olyan tantárgyakból, amiknek az ember soha az életben nem veszi hasznát, és a NAT-ban valószínűleg csak azért szerepel, mert mindig is érdekelte volna a miniszter urakat, de ők, sajna, sosem tanulhatták meg.
Ha a tanárokkal problémák vannak, többnyire nem megbeszélések és évfolyamgyűlések veszik kezdetüket, hanem egymás vég nélküli piszkálása, kikészítése, amelyből végül egyik fél sem kerül ki győztesen (ám többnyire a tanár bírja tovább). A diákönkormányzat beleszólási hatásköre pedig legfeljebb csak arra terjed ki, hogy milyen dekoráció legyen az osztályterem falán. Nem is tudom. Nem értek egyet azokkal a pszichológusokkal, akik azt mondják, a gyerekeknek nem jó, hogyha tíz-, vagy tizenkét évesen teszik ki őket a felvételizés okozta traumának. Szerintem a gyerek jobban jár, hogyha akkor megcsinálja jól azt a pár oldalnyi feladatot, mintha egészen a végső korhatárig vár, amikor tényleg ott van a nyomás; ha most nem vesznek föl, akkor végem. Egy kis vizsgarutin pedig még senkinek sem ártott meg.
Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy jelenleg az a legnagyobb problémám, hogy korán zár a Soros terem. Még egy jó pár évig tanintézmények folyosóin fogom tölteni a napjaimat, és azalatt senki sem fog nyomasztani a nagybetűs élettel. Minden könnyű lesz és víg, még az sem fog bántani túlzottan, hogy lázlapszerű az értékelőtáblám.