25. szám 1999. december
Balhé
Szerda délután, miután vége volt a szabadsávos óráknak, újra összesúgtunk egymás között. Szánkból három szó szökkent ki: megint balhé van!? Vagy kérdés, vagy felkiáltás formájában. Lényeg, hogy összehívták az évfolyamot, már nem először és valószínűleg nem utoljára. Az első emeleti kisiskola előtere megtelt diákokkal. Az évfolyam-osztályfőnök szólni kívánt, folytatta azt, amit reggel a szent szeánszon/nyitáson nem tudott elmondani. Továbbította a minket tanító tanárok véleményét, miszerint az évfolyam tagjai semmit nem csinálnak órákon, szinte lehetetlenné teszik azokat. Általában nem írunk leckét és nem készülünk. „Úgy érzem, mintha csak melegedni járnátok az iskolába.”
A lényeg ennyi volt, de mindenki, aki megszólalt, kicsi módosítással ismételte el újra azt, amit már korábban valaki elmondott. Mindenesetre megpróbáltunk közösen, mi 54-en megoldást találni a „problémára”.
Tény, hogy a szorgalmunk és magatartásunk iszonyú kevés, illetve rossz, de azért nem kell általánosítani az egész évfolyamra. Senkit nem érdekelt, pedig valószínűleg kellett volna. Azóta – ebből kiindulva – minden órán valahogy szóba jön. Mindenki a megoldást próbálja megtalálni rá, nem túl sok sikerrel. Tehát eleinte egymás közt beszélgettünk, sutyorogtunk. Én is leveleztem, és untam az egészet, de csak az elején! Miután ránk szóltak és minősítették, amit tettünk, kényszerből kezdtem figyelni. Mások arca másfél órán keresztül tükrözte az unalmat, őket nem érdekelte. Engem egy idő után igen. A kérdés az volt, hogy miért nem tanulunk (legalábbis eleinte!). A mentség, ami egyik osztálytársunktól jött, az volt, hogy egyszerűen fáradtak vagyunk, és így képtelenség tanulni. Túl későn érünk haza. Ebben lehet valami igazság. Sokat várnak el tőlünk, nagy a terhelés. Ezt kezdtük utána boncolni. Kötelező választani egy alkotót, ez hetente egyszer azt jelenti, hogy legalább ötig az iskolában vagyunk. Sőt inkább tovább. Kellett választani sportot, ez általában korán reggel van. Nekem ez igazándiból azt jelenti, hogy kétszer nem alszom ki magamat, ha be akarok érni időben. Mivel hosszú az út, sokáig tart beérni az iskolába, és sokáig hazajutni.
Erre a tanárok példának hozták a hétköznapi gimnáziumokat. Állítólag ott is ugyanennyi a terhelés. Persze valószínűleg ott is naponta nyolc negyvenöt perces órájuk van, minimum. Jó, persze, nekik még különórákra kell járniuk, hogy jól teljesítsenek, nekünk meg nem. Kérdezem én, ezt honnan veszik? Mármint, hogy itt nem kell különóra valamelyikünknek, vagy hogy nem járunk különórákra.
Más gimnáziumokban, állítólag, a tanulók napi terhelése ugyanannyi, mint itt. Őket nap mint nap nyomasztják a tanárok a felelésekkel és röpdolgozatokkal, itt meg csak akkor, ha azt tudjuk előre. Nekik mindig van leckéjük. Állítólag nálunk nincs, legalábbis epochális órákból. Ez benne foglaltatik az ebihalban, amiről azt sem tudom, micsoda. Ehhez képest van, aki előszeretettel ad otthoni szórakozásra valami kis harci feladatot, és zokon veszi, ha nem csináljuk meg. Még ha nem is lenne, akkor is legalább egy óra az, amit a nyelvekkel foglalkozom, és ez sem elég. A témahetek megszakítják a nyelvtanulást. Persze erre megoldás lehet, ha beszélünk a tanárral, hogy ne vegyenek akkor nagyon új dolgot. Ettől függetlenül azt pótolni kell. Ha túl későn kerülök ágyba, mert túl későn érek haza, nem alszom ki magam, mert túl későig tanultam, mert túl későig tartott az alkotó, vagy a csibe – „ami intézményes szívatás, tudniillik az esetek nagy részében semmi funkciója nincs, kivéve, ha valami fontos történik, amin lehet rágódni” (egy osztálytárs). Bár, ha idáig is kibírták a gyerekek ezt az iskolát, akkor mi is ki fogjuk, csak az egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a viszony a tanárokkal. Az sem, hogy milyen hangulatban tanulunk, bár ez függ a tanárhoz való viszonyunktól és fordítva.
Ahogy elnézem azokat a dolgokat, amik az utóbbi pár hétben történtek, (nemcsak mi, hanem általában a mostani AKG-sok) kezdik megváltoztatni az egész iskolát, és az kezdi elveszteni régi önmagát. Túl sok minden változott, például problémát okoz a túl rövid szünet. Egyedül csak azt hiányoltam az egészből, hogy a tanárok nem akartak a saját hibájukról beszélni, pedig szerintem van, és nem kéne az egészet a diákok számlájára írni.