25. szám 1999. december

Csá, tanárnő!

Amióta nagyok lettünk, legalábbis nagyobbak, és Kardos Éva megengedte, hogy tegezzük, szégyellem, de egyáltalán nem köszönök Kardos Évának. A probléma egyszerű: addig, amíg nem engedte meg, hogy tegezzük, tudtam, hogy csak egyféleképpen köszönhetek: „csókolommal”, és egyszerűen nem volt más alternatíva. Kellett nekünk nagynak lenni, legalábbis nagyobbaknak, és most, hogy Kardos Éva megengedte, hogy tegezzük, egyszerűen zavarban vagyok, amikor köszönésre kerül a sor, mert eddig magáztam, de most tegeznem kéne, mégis olyan furcsa lenne tegezni, mert eddig mindig magázva köszöntem neki. Úgyhogy, úgy döntöttem, inkább nem köszönök sehogy. Ha még mindig „csókolommal” köszönnék, akkor lehet, hogy rosszallná, mert már megengedte, hogy tegezzem, de ha „sziával” köszönnék, akkor meg nekem esne nehezemre: eddig mindig „csókolommal” köszöntem neki, és most hirtelen „sziával” köszönnék - borzasztó. Lehet, hogy majd megemberelem magam, valamikor, de egyelőre inkább nem köszönök sehogy. A „jónapot!”, mint kompromisszumos megoldás, már eszembe jutott, de még nem alkalmaztam soha. Amikor találkozom Kardos Évával, mindig csak zavartan megyek el mellette, biccentek a fejemmel, mint valami ősember, de normálisan sohasem köszönök.

Úgyhogy tanárnő, ha megkérhetném, ne engedd meg, hogy tegezzelek. Biztosan már észrevetted, hogy olyan zavartan nézek rád, amikor el tetszik menni mellettem. Tudom, hogy én vagyok a hülye, de a tanárnő szerintem képes lenne megoldani ezt a bonyolult problémát. Persze, csak ha egyetért. Mit szólsz hozzá?

-münz-