25. szám 1999. december

Enyedi Ildikó: Simon mágus

Kissé félve ültem be erre a filmre, mert bár ez kívülről nem látszik, én racionális csajszi vagyok, szeretem, ha a dolgoknak értelme van. Vagy legalábbis szeretem tudni, hogy mi lesz az értelme. Szeretek rákészülni a cuccra. Mert, ha benyomom az HBO-t, ami nálam mozipótlóként funkcionál, tudom, hogy „na, ez a film is hálivúdi” és úgy is nézem végig. Nem is keresem benne a mélységet. Ezért attól ösztönösen tartok. Mert, mi van, ha nem jut át nekem az üzenete? Nézem csak a pergő kockákat, és látom, hogy a rendező meg a színészek mind nagyon-nagyon akarnak mondani valamit, de én nem hallom. Meg azt sem szeretem, ha túl sok fekália, szex és halál, valamint ezek keveréke szükséges ahhoz, hogy az üzenet átmenjen.

Megnéztem. És most, tessék, itt a feladat, hogy kritikát írjak. Nem fogok azzal próbálkozni, hogy visszaadjam az érzést, amit a film keltett bennem, mert úgysem fog sikerülni. Nehéz róla beszélni. Az egész mű olyan szép, kerek, harmonikus egészet alkot, hogy az ember fél felbontani a szavaival. Inkább nézegeti-forgatja, mint egy briliánst. Mindent átjár egy zseniálisan megfestett, törékeny hangulat, az elemek is csak erősítik egymást. Szemléli-szemléli az ember… és minden a helyén van. Nem is játszódhatna másutt a történet, mint az érzelmek városában, Párizsban. A vonat indulása, amint kimegy a pályaudvarról, végiggördülve a síneken, a tolmácslány szemüvege és hangfekvése, a figurák megformálása, az összes mozdulat – érzi az ember, hogy ami előtte áll, az tökéletes és semmi sem lehetne másképpen.

Becsukom a szememet. Kirajzolódik mögötte Simon, a nagydarab, kékszemű, rövidhajú mackó (azaz, Andorai Péter), amint, háttal nekünk, sétál Párizs utcáin, enyhén ingó léptekkel, komoran, méltóságteljesen, fekete kabátjában. Ha elszívta előző cigarettáját, újból rágyújt. Néha beül az őt alkalmazó rendőrfőnökkel egy-egy pohár borra, és magyarul beszélget vele, aki mintha értené, és aztán később ki is derül, hogy nem is mintha. Valóban mágus, bár szerintem nem ez a legmegfelelőbb szó, inkább a ma divatos parafenomén, médium etc. fogalomkörnek egy szereplője. Lassan, nyugodtan sétál mindig, elalszik az utcán, a földön, öreg néni elemeli százezer frankját, de nem esik kétségbe – kirakja zsebkendőjét és összekoldul magának egy taxira valót.

Aztán, megjelenik a szemem előtt a magas, kopasz koponyájú Péter (Halász Péter), amint luxuskocsijával követi Simont, majd beszélget vele; ugyan némileg maffiafőnök benyomást keltve, amint Simonról, mint riválisáról beszél (ez egy kicsit zavaró volt a kettejük viszonyának eldöntésére). Péter jógázik, vegetáriánus, nem dohányzik már jó ideje, magasabb is Simonnál, gazdagabb is. Mégis, amikor aztán a kettejük élve-temetkezési versenyénél Simon megjelenik, hozzá rohan át az összes újságíró. És amikor kiemelik a sírból, rajta az elektródákkal, mosolyogva nyilatkozza (némileg tört, ám folyékony franciasággal), hogy köszöni szépen, jól van. Míg Simonnal némi probléma lehet. A kabátját megtalálják a sírban, aztán ássák is vissza. Vajon miért? Talán ő nem volt odalent? Valahonnan ismerős így ez a történet. A nevek is. Réges-régen, alig kevesebb, mint kétezer éve, nem történt ez meg?

És végül, megpillantom a lányt. Aki francia, és aki nem túl szép, talán kissé görbék is a lábai, de olyan félelmetes erejű, kifejező szemei vannak, hogy az ember egyből gyönyörűnek és finomnak látja. Ő kérdezgeti az embereket vallási szokásaikról, amikor érkezik a vonat Párizsba Budapestről, őt vegzálja aztán a biztonsági őr a pályaudvaron, majd hirtelen, valami furcsa erő hatására neki csókol kezet. Simontól is megkérdezi persze mindeme kérdéseket, aki csekély franciatudását („Oui”, illetőleg „Non”) bevetve megvallja, hogy bár naponta jár gyónni, valójában ateista, és ebből kifolyólag meg is hívja a lányt egy kávéra. Aztán vele beszélget Simon egy telefonfülkében, egymásnak adogatva a kagylót (a vonal másik végén a tolmácslány van), és így derül ki, hogy Simon nem tud franciául. „Pedig, még vitatkoztunk is” – mondja a lány a tolmácsnak. Három nap múlva, Simon versenye után ugyanott fogja várni, ahol az előbb találkoztak. És az ő arca látszik a film utolsó kockáin, amint földöntúli öröm ragyog rajta.

Az ember itt tudja, hogy vége van a filmnek. Azt is tudja, hogy ez így volt jó, ebben a formájában, sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet belőle. Csak hagyni kell, nézni csendesen, szelíden, legfeljebb utána gondolkozni róla.

Oršy.K

A rendező