25. szám 1999. december

„Nekünk is van világunk”

Szub: Mikor vesztetted el a látásodat?

Szabolcs: Koraszülött voltam, a 7. hónapban születtem, inkubátorba kerültem és ott túladagolták az oxigént. Emiatt a látóidegeim elhaltak, ezért nem látok. A fényt valamennyire érzékelem, de ennél jobban nem láttam soha.

Szub: Hogyan képzeled el a színeket?

Szabolcs: A színeket nagyon nehéz elképzelni, tudom, hogy vannak hideg és meleg színek, de igazából nem tudom mivel azonosítani őket. Meg tudom jegyezni például, hogy fekete, de nem tudom, milyen az.

Szub: Hogyan képzeled el a világot magad körül?

Szabolcs: Igazából csak érzések alapján tudom a dolgok helyét. Ha elmegyek valami mellett, azt hallásommal és hőérzékeléssel is érzékelem, így tudom, ha például egy autó mellett haladok el.

Szub: Álmodni szoktál?

Szabolcs: Igen, de nem látok álmomban sem.

Szub: De akkor hogyan jelennek meg a dolgok?

Szabolcs: Velem ugyanúgy történik minden, ugyanúgy hallok dolgokat, éppúgy érzem a szagokat, tehát ugyanaz jelenik meg, mint a valóságban. Néha fényt is látok álmomban, de igazán ott sem látok. Én például hatodikos koromban kérdeztem meg a többiektől, hogy hogyan rajzolnak le egy autót, hiszen annak van kiterjedése, nem csak a síkban van. Nem tudtam elképzelni, hogyan rajzolnak, mindig csak térben képzeltem el a világot.

Szub: Mi alapján van az első benyomásod egy tárgyról, egy emberről?

Szabolcs: Ha a kezembe adnak egy dolgot, akkor először a tapintása alapján, recés-e vagy sima, megnézem a súlyát, mekkora, elfér-e a kezemben, főleg ilyen dolgok alapján képzelem el a dolgokat. Embereknél a megérzéseim alapján, mert valahogy érzem a hangjában, hogy azért jött-e ide hozzám, mert kíváncsi, vagy egyszerűen csak mondjon nekem valamit. Abból a szempontból szerencsés vagyok, hogy nincsenek előítéleteim a kinézet, a bőrszín alapján. Talán 5 perc beszélgetés alapján meg tudom állapítani, hogy például milyen a végzettsége, honnan származhat, így közelebbről is megismerhetem az embereket. Az is fontos, hogy milyen elsőre a hangja.

Szub: Milyen előítéletekkel találkozol? Hogyan viselkednek veled szemben az emberek?

Szabolcs: Most, hogy 1 éve kaptam egy vakvezető kutyát (Prézlit), sokkal többet vagyok emberek között. Prézli igazi társam lett. Míg a kutya nem volt velem, előfordult, hogy nem hitték el, hogy nem látok. Amikor mutatni akartak nekem valamit és mondtam, hogy én ezt sajnos nem látom, azt hitték, viccelek. Vannak velem szemben előítéletek – mindenkivel szemben vannak. Ez például úgy nyilvánul meg, hogy sétálok az utcán a kutyával és érzem, hogy akik jönnek mellettem, azok lassítanak, rám néznek és nem tudják, hogy megálljanak-e vagy sem. Nem tudnak hova tenni. Vannak előítéletek, és ezeket nagyon nehéz leküzdeni. Mondják ránk, hogy világtalan, de én ezt a kifejezést nem szeretem. Sokan azon keseregnek, hogy jaj, szegény nem lát, de szerintem nincs azon mit szégyellni, hogy vak vagyok. Ez van. Ne mondják azt, hogy világtalan, nekünk is van világunk!

Szub: A baráti köröd hogyan alakul, hogyan reagálnak arra, hogy te nem látsz?

Szabolcs: Kiskoromban voltak barátaim, hisz van egy ikertestvérem (ő tökéletesen lát) és együtt tudtunk menni nagyon sok helyre. Ugyanúgy labdáztam, bújócskáztam a többiekkel. Csak úgy lehetett, hogy oviba járjak, hogy anyukámnak ott kellett lennie. Óvodában nagyon sok barátom volt. Majd 9 éven keresztül Pesten jártam általános iskolába (Vakok és Gyengénlátók Intézete), utána elmaradtak a győri barátok, de az iskolában lettek barátaim. A különbséget is megtapasztaltam látó és nem látó közösség között, mert miután letelt a 9 év, visszajöttem Győrbe és be kellett illeszkednem egy új gimnáziumi közösségbe. Ez egy abszolút normális középiskola volt. A gimnáziumban nem voltak barátaim. Az első évben az osztály elfogadott, de a 2. évben már senki nem jött oda hozzám. Nem tudom, miért, és ez nekem nagyon rossz volt, hiszen én egy társasághoz szokott ember vagyok. Valószínűleg az volt a baj, hogy az osztályfőnök nem tudott nekik mit mondani, hogyan viselkedjenek velem. Negyedikre lett pár haverom, de igazi barátom nem volt. Egy évig újságírást, nyelvet tanultam (angolból van egy középfokúm), mert nem vettek fel a jogra. Akkor azért jobb volt, mert felnőttek között voltam. Itt az egyetemen nincs semmi gond, úgy érzem, hogy ugyanolyan tagja vagyok a közösségnek, mint bárki más. Úgy jöttem ide, hogy fel voltam rá készülve, hogy senki nem fog hozzám szólni. Ehhez képest kellemes csalódás ért, mert úgy érzem, elfogadtak.

Szub: Miért mentél egyetemre, milyen céljaid vannak?

Szabolcs: Fontos volt, hogy itt legyen Győrben. Gondoltam, megpróbálom a jogot, de nem volt semmi olyan célom, hogy például jogász akarok lenni. A cél az, hogy elvégezzem, és utána nem tudom, mi lesz. Fel vagyok arra is készülve, hogy kijárom az egyetemet és utána nem lesz állásom. Nem az az életcélom, hogy egész nap otthon üljek. Szeretnék még nyelvet tanulni, meg később segíteni a többieknek, ha hagyják. Miután felvettek az egyetemre, kicsit aggódtam a kutya miatt. Szerencsére megengedték, hogy bejöjjön, így már nagyjából tudunk közlekedni az épületen belül.

Szub: Hogyan tanulsz az egyetemen?

Szabolcs: Még a gimnáziumban szert tettem egy számítógépre. Írni is tudok rajta, és a betűket is visszamondja, így tudom korrigálni a hibáimat. Itt az egyetemen a jegyzeteim a számítógépen vannak, a tankönyvek meg vagy kazettán, vagy szintén a gépen vannak. Ami meg nincs meg, azt esetleg felolvassák. Azért is harcolnom kell majd, hogy a vizsgán csak az elméletet kérjék tőlem. Nehéz lesz az egyetem, sok oktató nem tudja, hogyan viselkedjen velem.

Szub: Mit csinálsz, amikor nem az egyetemen vagy?

Szabolcs: Szabadidőmben ugyanúgy nézek tévét, nézek filmeket, hisz a hangokból sok mindenre lehet következtetni. Mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mit akárki más, nem vagyunk csodabogarak. Nekünk is kell ugyanúgy szórakozás. Például a gólyatáborban én is 4 órákat aludtam. Ha jól érzem magam, akkor miért ne. Nálunk is fontos az, hogy az embernek legyenek barátai, legyen egy társa, legyen, akivel tud beszélni.

Szub: Ha egy ember találkozik egy vakkal, hogyan viselkedjen vele, mit csináljon?

Szabolcs: Menjen oda, köszönjön, viselkedjen abszolút normálisan és természetesen. Kérdezze meg, hogy segíthet-e, és ha valaki azt mondja, hogy nem, akkor ne sértődjön meg, mert sok vak azt mondja, hogy neki nem kell segítség. De legközelebb megint kérdezze meg, mert akkor lehet, hogy szükség lesz a segítségére.

Szub: Fogsz látni valamikor?

Szabolcs: Ezt nem tudom, de úgy állok hozzá, hogy fogok, mert bízom a technika fejlődésében. De nem úgy kell élnem, hogy én majd látni fogok, mert előfordulhat, hogy nem fogok. Az is elég nehéz dolog lenne, ha látnék, mert meg kellene tanulnom írni-olvasni, közlekedni. Úgy lehet normálisan élni, ha lát az ember. Át kellene rendezni az életem, de nem bánnám, mert szeretnék látni.

Tóth Móni