29. szám 2001. május
Március 14.
Ezen a nevezetesnek semmiképp sem mondható napon tartották a március 15-ei ünnepséget. Visszatekintve az általános iskolai ünnepélyekre, nem emlékszem másra, mint a sportpálya salakjára, az aulában álldogáló tömegre, és a mérhetetlen unalomra. És természetesen megemlékezések egyformaságára. Véleményem szerint, ez máshol sem volt másképp. Elénekelték a Himnuszt, elszavalták a Szózatot, és az iskola néhány tanulója szemelvényeket olvasott fel A hazaszeretet versei c. kötetből. Szerencsére az AKG megemlékezése szakított ezzel a meglehetősen kellemetlen hagyománnyal.
Azonban ez az egyetlen pozitívum, amit el lehet mondani róla. És ezzel az újszerűséggel is túllőttek kicsit a célon. Nem mondom, hogy a 48-49 forradalomtól nem lehet eljutni Varró Dánielig, Johny-ig és July-ig, mert buktatókkal ugyan, de el lehet. Azonban ettől függetlenül ennek a műsornak nem volt sokkal több köze március 15-éhez mint a halottak napjához, vagy akár karácsony estéjéhez. Ráadásul nem volt olyan jó, hogy elfeledhetnénk ezt. Mindenki remekül mulathatott azon, hogy a János vitéz néhány sorába angol nevek kerültek. HA-HA. Ez a kezdés rögtön lelohasztotta az érdeklődésemet, azonban kitartottam, mert mégsem illik előadás közben elosonni. A következő műsorpont egy hivatásos előadó volt. Azon a napon már sok dicséretet hallottam róla, azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elmondott egy kissé morbid történetet az igazságról és a féligazságról, utána énekelt is, és még egy történetet adott elő, de erre már nem emlékszem pontosan. Férőhely hiányában ott álltam a színházterem bejáratában fagyott arccal és azt találgattam, az a néhány ember vajon min nevet. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a hang csak látvánnyal együtt nyújt igazi élményt. A végét azonban már láttam is. Elég annyi, hogy úgy sem volt jobb. És amikor humorosan néhány vég nélküli mondattal ismertetett meg minket, már csak arra tudtam gondolni: Mikor megy el, mikor megy el. Ahogy minden rossznak vége szakad egyszer, úgy ért ez is véget. Lassan ugyan, és sok szenvedéssel, de végül túl lettünk rajta.
Akárhogyan is sikerült ez a nap, különös élményt szerzett: amikor az általános iskolai rendezvényen vettem részt a sportpályán ábrákat rajzolva a salakba, vagy éppen az aula plafonját vizsgálgatva, sosem gondoltam volna, hogy nosztalgiával fogok még visszaemlékezni azokra az időkre.