31. szám 2001. december
Megalapozatlan előítéletek
Előítéletes megbotránkozást vált ki az idősebbekből az elektronikus
alapú zenék progresszív hangzása és jelenléte. Nagyon gyakori az előítéletes
állásfoglalás, mely alulértékeli és gyakran egyenesen értéktelennek
nyilvánítja az újkor még nehezen emészthető zenei fejleményeit.
Az első oka talán az, hogy kellő tájékozottság nélkül senki nem tud különbséget tenni az over- és underground zenék között. A gyorsan ítélkező felnőtt majdnem kivétel nélkül az overground-ággal találkozik. Ezek a zenék szinte minden esetben a kereskedelmi médiumok zeneileg tényleg kevéssé értékelhető üzleti termékei. Teljesen érthető a laikusok negatív véleménynyilvánítása például egy kliptévé, vagy a populáris rádiók összeállításai alapján. Elzárkózásuk tehát jogos, mivel az építő zeneiséget képviselő földalatti színtér alkotói kevés fórumon nyilvánulnak meg.
A mai underground tánczene alapját jelentő korai próbálkozások ma már klasszikus zenének számítanak. 1913-ban Luigi Rosso először használt indusztriális ritmusokat és zörejeket, a szeriális zene fő képviselői zeneműveik eszközeit és egységeit számszerűen, mértani szempontok alapján csoportosították. A mai producerek szintén a repetitív zenét építik, a modern technikai adottságok lehetővé teszik az instrumentális és az elektromos zenék fúzióját. Szinte minden underground zenei stílus kialakulásában komoly szerepe volt a törzsi-, a fent említett korai repetitív-, vagy az experimentális elektronikus zenének és természetesen meghatározó befolyást gyakorolt a modern irány alakulására az instrumentális könnyűzenék hatása is.
Az elektronikus zene művelői, kedvelői szinte minden országban belterjes
kört alkotnak (ez manapság változik és sajnos az over piacot uraló kezek
egyre inkább divattá teszik ezt az irányt is) és szubkultúraként vannak
jelen. A színtér fő fórumai az erre szakosodott médián kívül a szórakozóhelyeken
szerveződő partyk, ahol a lemezlovasok mutatják be többórás előadásszettjeiket
bakelitlemezek összemixelésével. Sajnos az előforduló drogfogyasztás miatt
ezeket a rendezvényeket is negatívan misztifikálja a társadalom.
A monoton taktusok a struktúrára alapoznak, hallgatásuk is emiatt izgalmas. Az igényesen felépített/fuzionált zenék szerkezetének átlátása “speciális agyi működést igényel” és miután a zenehallgatónak sikerült a hangzás befogadása a struktúra alakulásának megfigyelése örömöt okoz, az elektronikus hangok (pl. torzított basszus) intenzitása az adrenalinszint erőteljes felszökkenését eredményezi a fiataloknál. Az intelligensebb műfajok meg pláne (ezeknél ténylegesen fellelhető a zenei érték), mint ahogy mondtam, előszeretettel lopnak népi elemeket, jazz-t, bármit a gépzenébe, vagy egész egyszerűen hangszerekkel zenélnek.
Nem várható el, hogy ezt a konzervatívabb beállítottságúak teljesen elfogadják, de szép lenne, ha toleranciát gyakorolnának és kerülnék a sztereotip megállapításokat. Ők is vadul bólogatnak a rituális törzsi zenére, vagy lelkesen tapsolnak a Zeneakadémián John Cage darabjai után.