36. szám 2002. december
Érdekes történet
Sípolást hallok. Egyre hangosabban és hangosabban. Kábán kutatok a kezemmel, amíg megtalálom a vekkert és lenyomom. Sötét hajnalra ébredtem. Az égen hatalmas szürke felhők terpeszkednek, de ilyen korán amúgy sincs sok fény. Felkelek és elkezdek öltözni. Érzem, nagyszerű nap lesz a mai. A konyhában ülök, croissant-t eszem és narancslét iszom. Közben nézem a tévét. A washingtoni rém megint ölt. Talán nyolcnál vagy kilencnél jár, nem számít, csodálatos ez a nap. A fürdőszobában vagyok, és a mosdókagyló fölé hajolva mosom a fogam. Egyre csak súrolom és súrolom, miközben nézem a számból jövő habot, és figyelem, ahogy belevegyül az ínyemből szivárgó vér. Ez a sok vér talán jelent valamit. Felveszem a bőrkabátom és indulok. A szüleim kivételesen átengedték az autót. Beszállok és elindulok az iskolába. Az utcán elkezdett esni az eső, mire a megállóba érek, már szakad. Egy barátom lép elő a sorban állók közül, és én megállok, közel a járdához. Beszáll az autóba, gyorsan indulok, mielőtt a busz ideér.
– Elhoztad? – kérdezem, és ő válaszul a sporttáskára bök, amit az ölében tart. A kabátja zsebéből egy doboz cigit vesz elő.
– Ne az autóban – figyelmeztetem, de már rágyújtott.
Még szeretném vezetni az autót – kezd kihozni a sodromból. De ő csak annyit mond, hogy már mindegy, és rádöbbenek, milyen igaza van, és nevetni kezdek. Egyre görcsösebb és rekedtebb a hangom. Egy szál cigit teszek a számba, de annyira remeg a kezem, hogy majdnem elejtem. Tüzet ad, és ahogy mozog a láng, látom, hogy ő is ideges. Valami van a levegőben. Beértünk a belvárosba és közeledünk a Dunához. Látom a rakpartot és a vizet. Túl szürke. Nem tudom, a kosztól vagy a felhőktől de túl szürke. Érzem, ahogy gyorsul az autó, és már látom, ahogy a vízbe zuhanunk. Tényleg mindegy. Egy hídon hajtunk, talán az Erzsébet híd, vagy másik, nem tudom. Túl sok a híd ahhoz, hogy megjegyezzem a nevük. Utcákon vezetek, amiknek nem tudom a nevét (sehol egy utcatábla), és meglátom az ismerős épületet. Leparkolok és elindulunk a kapuhoz. Odabenn a portásnak „jó reggelt” köszönünk, és ő is ezt mondja: „jó reggelt”. Biztosan jó lesz. Az évfolyam területén vagyunk, iskola az iskolában. Itt nem zavarnak. Kinyitja a táskát, és két pisztolyt meg néhány tárat vesz elő. A fegyverekre hangtompítót csavar, és érzem, jobb, hogy nem tudom, honnan szerezte őket. Elosztjuk a tárakat és várunk. Az első diákok, vagy mondjam áldozatok, hamar megérkeznek, talán nulladik óráról, vagy talán arról késnek, nem számít. Ma nem. A földön hevernek véresen, és gyorsan egy benyílóba vonszoljuk a testüket. Majd jönnek a többiek is. Egyesével, vagy kis csoportokban érkeznek, és minden olyan csendes és gépies. Némán rogynak össze, és mi már vonszoljuk is a tetemeket. Egyik cigarettáról a másikra gyújtunk, és már mindenütt hullák hevernek, és minden csurom vér, amikor szirénát hallunk. Talán valaki észrevett minket takarítás közben, vagy meghallotta a testek puffanását, nem tudom. De most itt vannak a rendőrök, a dolgok már csak rosszul alakulhatnak. Nem is vártunk mást. Az első érkezők még óvatlanok, és a groteszk halomban végzik. De a többiek már felkészültebbek. Azt hiszem ennyi.
– Érdekes – hallom a fejem fölül, de nem látom a hang gazdáját. Nem tudom, talán valami többet vártam, talán néhány választ. De lejárt az időm, és már más vár a helyemre.