36. szám 2002. december
Gosford Park
Társadalmi szatírába oltott krimi, némi iróniával, sőt
humorral. Szerintem ez a pontos műfaji meghatározása a Gosford Park című
filmnek. Már a legelején, a rokonok érkezésekor olyan a hangulat, akár egy
Agatha Christie-regényben: 30-as évek eleje, hatalmas park közepén álló ódon
kastély, ahová a „tipikusan angol” időjárásban vendégek érkeznek. Hölgyek és
szobalányok, urak és inasok. Mindannyian a ház ura, Sir William meghívására
érkeztek egy kellemes hétvégi vadászatra. Csakhogy amíg a társaság egyik fele
teát iszogat és sznob társalgásokat folytat, addig a „lépcső alattiak”, vagyis
az inasok, szobalányok és lakájok mosnak, takarítanak és kiszolgálják a
gazdáikat. Az egész filmet ez a furcsa ellentét uralja: az emelet tágas szobái
és az alagsor szűk folyosói. De ahogyan különbség van báróné és hercegné között,
úgy különbözik a báróné szobalánya a hercegné szobalányától. A konyhában, ahol
az egyszerűség kedvéért gazdájuk nevén szólítják a személyzetet, ugyanolyan
hierarchia alakul ki, mint a szalonban. De ezt a fegyelmezett rendet váratlan
esemény borítja fel: Sir Williamet éjszaka leszúrják. Kiérkezik a rendőrség egy
beképzelt, fontoskodó detektív képében. De nem csak ő kezd el nyomozni. A
fiatal szobalány, Mary, Amelie-ként sodródik egyik véletlentől a másikig, míg
végül megfejti a rejtélyt. És a megoldáshoz vezető úton szinte mindenkiről
kiderülnek kisebb-nagyobb titkok, így, bár a film végén fény derül a gyilkos
személyére, a történetet itt már egy egészen más szemszögből figyelhetjük.
Nekem nagyon tetszett ez a film, és bár remélem, hogy mások is így vannak vele, azért őszintén szólva azt ajánlom: csak az nézze meg, aki kibír két órát atomtámadások, autósüldözések és női fehérnemű nélkül, mivel ez nemigen bővelkedik ilyen jelenetekben.
Gosford Park (színes, feliratos, amerikai-angol-olasz-német
filmdráma; 137 perc, 2001)
Rendezte: Robert Altman
Főszereplők: Maggie Smith, Michael Gambon, Kristin Scott
Thomas