36. szám 2002. december

Interjú Kardos Évával

Mint azt már a nagyobbak megszokhatták, az év egyik első Szubjektív számában „hetedikes mellékletet” is készítünk. És ha már hetedikesek, akkor évfolyam, ha évfolyam, akkor csibék, ha pedig csibék, akkor patrónusok! Ki mástól tudhatunk meg „bensőségesebb” infókat, mint maguktól a patrónusoktól. Közülük Kardos Évát bírtam szóra, meséljen már valamit, milyen újra hetedikes patrónusnak lenni ez után a hat év után, amit maga mögött hagyott. (A beszélgetésre még szeptemberben került sor.)

Szubjektív: Először mi másról is kérdezhetnék, mint a nyitótáborról. Milyen volt a szervezés, a hangulat?

Kardos Éva: Nagyon kellemes és hangulatos volt a nyitótábor, és a szervezés is profira sikeredett. Mint az várható volt, az első nap elég furcsán telt el, hisz senki nem ismert senkit, bennünk, most ballagtatott patrónusokban pedig még elevenen élt a ballagás, az együtt töltött hat év a „régiekkel”, szóval hiányoztak az „előzőek”. Persze a második naptól fogva már csak a leendő évfolyamunkra koncentráltunk, és nagyon megszerettünk mindenkit. Sokáig kerülgette mindenki egymást, időbe telt, amíg összeszokott az évfolyam. Az utolsó napra már teljesen feloldódott a hangulat, a programok is hozzásegítettek ehhez; Németh Eszter és a csapat zseniálisan szervezte a dolgokat. Mindig számíthattunk rájuk. (A nyitótábor Visegrádon volt, a szervezők A Babó című könyvet választották „témának”.)

Szub.: Most, hogy már elteltek az iskolában is az első hetek, gondolom, kialakult már egyfajta kép az évfolyamról. Milyen ez a kép?

K. É.: Nagyon meg vagyok elégedve az évfolyammal, most úgy tűnik, hogy együtt vannak, persze kialakultak már a baráti társaságok is. Egyébként nagyon szeretnivalóak. Még nem tanítom őket, de már most látom, hogy egy nagyon eleven társaság, biztos lesznek velük nehézségek, de hát melyik hetedikes évfolyammal ne lenne. Úgy látom, hogy akik korábbról ismerik már egymást, azok nagyjából egy társaságban vannak, egymásra támaszkodnak még.
Sokban a patrónusokon, de főleg magukon a gyerekeken múlik, hogy „jó évfolyam” lesznek-e. Én nagyon reménykedem benne, hogy ez is egy olyan felejthetetlen társasággá szokik majd össze, mint az előző 12. évfolyam.

Szub.: Milyen ez az évfolyam a tanárnő előző „gyermekeihez” viszonyítva, ha lehet ilyet kérdezni?

K. É.: Mivel mások az emberek, alapvetően természetesen az egész évfolyam más, mint az előzőek. Ha „általánosságban” nézzük, mint hetedikeseket, persze ugyanolyan nyüzsisek, elevenek és jókedvűek. Akad azonban olyan is (pl. Szabó Imre), aki azt mondja, hogy nem annyira hangosak, zajosak, mint a tavalyi 12. volt. Majd meglátom, hogyha tanítom őket, (a szösz-möszből a „mösz” kupacot fogom tanítani, benne van egyébként az én csibém is) egyelőre még személy szerint nem tapasztaltam meg „közelebbről” a viselkedésüket.

Szub.: Most a mi évfolyamunk miatt kérdezem – a mi nyitásaink legalábbis nem mennek igazán olajozottan – hogy milyenek a nyitások? Nem kell 10 percig arra törekedni, hogy minél csendesebbek legyenek?

K. É.: Az elején nagyon könnyedén zajlottak a nyitások, most már kicsit zajosabbak, de még nem „durvult” el a helyzet. Szerencsére eddig a nyitások 80%-a fontos információk közlésével járt, és az pedig a saját érdekük, hogy figyeljenek, és legalább amíg ezeket elmondjuk, elcsöndesedjenek. Eddig még a késésekkel sem volt nagy gond, igyekeznek minél pontosabbak lenni.

Szub.: Magukról a csibékről eddig még nem nagyon esett szó. Nehéz volt a táborban a csibeválasztás, vagy simán ment?

K. É.: A csibék kiválasztása nem volt nagyon nehéz feladat, szerencsére nem volt súlyos vita arról, hogy ki kihez kerüljön. Körülbelül 2-3 óra alatt lezajlott a „procedúra”.
Igyekeztünk úgy választani, hogy olyanok kerüljenek egy csibébe, akik nagyjából egy gondolkodásmódúak, egy társaság; szóval, hogy mindenki jóban legyen mindenkivel a csibén belül, ne legyen egy ok sem veszekedésekre, vitákra.
Miután nyilvánosságra hoztuk a csibenévsorokat, szóval, hogy ki kihez került, közös reggelit rendeztünk, persze csibénként. Mindenkinek ki volt rakva a neve az asztalokra, így megvolt, hogy ki hova üljön. Még pogácsát is kaptunk, úgyhogy semmiféle „földi jóban” nem volt hiány. Ezután következtek az évfolyam első csibefotói, majd a közös beszélgetések. Sajnos utána már a hazamenetel következett, így mire összeszokott az évfolyam, szállhattunk fel a vonatra, és pá, Visegrád!

Ekler Dorottya