36. szám 2002. december
Médiaháború
Legtöbbünk estéi többnyire tévénézéssel telnek. Mit is
tudnánk csinálni? Mindenki hulla fáradt, és így minden este egy gombnyomásra
kinyílik a világ. Vagy mégsem?
Lehet, az, hogy tévét nézünk, az sokkal jobb az értünk, vagyis a nézőkért kemény harcot vívó kereskedelmi csatornáknak? Ha netalántán valami újra vágyunk, azt nem tudjuk, hol keressük, mert a csatornák műsora olyan, mintha két étterem között kéne választanunk, amelyeknek az étlapja egy és ugyanaz. Az, hogy melyik találta ki először azt, hogy reality show-t tűz a műsorára, már mindegy. És az sem fontos, hogy vajon a két reggeli ital nevére keresztelt és hetente „adagolt” félórás Jóbarátok-utánzat közül melyik pattant ki először alkotója fejéből.
A csatornák egyvalamit tartanak szem előtt: azt, hogy mi minél több időt töltsünk „velük”, és ha már úgyis ott vagyunk, nézzük meg a reklámokat is. Más választásunk úgysincs, mert még a reklámok is egy időben vannak. Nehogy véletlenül esélyünk legyen belenézni a másik csatornán pergő képkockákba, mert amenynyiben ezt megtehetnénk, lehet, hogy véletlenül megtetszene nekünk a másik csatornán lévő film és átkapcsolnánk. Nincs mit tennünk: előre ki kell találnunk, mit is akarunk pontosan. Bár a kereskedelmi csatornák már jóval előbb kitalálták, mit akarjunk: tévét nézni minden nap. Ja és persze nagy divat manapság megszavaztatni valamit a nézőkkel, például azt, hogy melyik filmet játszszák le vasárnap este. Nem mintha a következő héten nem a másikat néznénk meg ugyanolyan lelkesedéssel. De legalább úgy érezzük, ez a dolog rajtunk múlt, és ha már szavazhatunk, miért ne tennénk meg? Nehogy már azt nézzük, amit a másik akar! Közben bizonyára kevesen gondolnak arra, menynyibe is kerül nekik ez a szavazat, ami még mindig csak csepp a tengerben. Hiszen hol vannak még a kiszavazó, vagy éppen beszavazó show-k?
Azért valljuk be: sokan nézzük ezeket az értelmesnek nem
mindig nevezhető dolgokat, és jól elvagyunk közben (tesszük mindezt úgy, hogy a
testrészeinket még csak meg sem kell mozdítanunk), arról nem is szólva, hogy
ezeket aztán másnap meg lehet beszélni a barátainkkal.
Akik esetleg hiányolják a sokak életében fontos szerepet betöltő dél-amerikai szappanoperákat, azoktól elnézést kérek. Cikkemből – mint ahogyan az ebből a bekezdésből világosan kiderül – nem azért hiányoznak, mert említésre sem méltóak, hanem mert sajnos ezeket még egyszer sem sikerült szemügyre vennem. De ha lesz egyszer egy fölösleges délutánom, minden bizonnyal szakítok rájuk időt.