37. szám 2003. április
Chicago
Húszas évek eleje, Chicago. Al Capone világában a középpontban a pénz, a csillogás, az alkohol és a jazz áll.
Ebben él Velma Kelly, a népszerű revüsztár, aki húgával,
Veronicával együtt lép fel az Onyx Klubban. Egy nap késve érkezik, lazán letépi
testvére nevét közös plakátjukról, majd berohan öltözőjébe. Láthatóan ideges,
összevissza dobálja a ruháit, aztán hirtelen előkerül egy pisztoly és már az is
látható, hogy Velma keze véres. Alig fél perccel később viszont istennőként
emelkedik fel a színpadon, egyedül, testvére nem tudott eljönni. Nyitányként
fantasztikusan énekli-táncolja az „All that Jazz”-t, és farkasszemet néz a szám
végén érkező rendőrökkel. Másnap az egész város tele van a hírrel: Velma Kelly
rajtakapta a férjét a húgával és mindkettőjüket lelőtte.
Roxie Hart, a huszadrangú háttértáncosnő minden vágya, hogy olyan lehessen, mint Velma. Szürke férje mellett szeretőjétől várja a sikert. A férfi azt mondja neki, hogy kitűnő kapcsolataival könnyedén sztárt csinálhat belőle. Egy nap azonban a naiv Roxie-nak rá kell jönnie, hogy szeretője kihasználta őt. Dühében és csalódottságában előrántja férje pisztolyát és lelövi a férfit.
Velma a börtönben, a börtönből is sztár. Csak róla írnak az
újságok, naponta riporterek tucatjának ad interjút. Sikere kulcsa a sármos
sztárügyvéd, Billy Flynn, aki még soha nem vesztett női pert. Remekül
taktikázik: védenceiből médiasztárt csinál, új családot és megható történeteket
kreálva nekik, így mire a tárgyalásra sor kerül, az egész város, az esküdteket
is beleértve, rajong a látványos bűnbánatot tanúsító nőkért. Roxie is felfogadja
Flynnt, így természetesen ő is híressé válik, ha nem is teljesen úgy, mint ahogy
korábban elgondolta. Így viszont Velma kerül ki a reflektorfényből: egy
városban, egy időben ketten nem lehetnek sztárok. Roxie persze maradéktalanul
boldog, már látja magát, amint (szabadulása után) ő Chicago legnagyobb csillaga.
Csakhogy (amint ezt Flynn az egyik jelenetben megjegyzi) ez a hírnév csak
álhírnév, Roxie pedig csak addig maradhat sztár, amíg valaki nem követ el egy
még véresebb, brutálisabb, vagyis érdekesebb gyilkosságot...
Őszintén szólva a vetítés előtt attól féltem, hogy a film
inkább egyfajta Moulin Rouge-utánzat lesz, nem pedig önálló alkotás. Szerencsére
nem így van. A Chicago eredetileg színdarab, amit csaknem nyolcvan éve játszanak
a világ számos színházában, megfilmesítését pedig eredetileg a Kabaré rendezője,
Bob Fosse tervezte. Fosse halála miatt végül aztán Rob Marshall koreográfus
került a rendezői székbe. Ez meg is látszik a filmen: a csodálatos ének- és
táncbetétek a gyönyörű jelmezek és díszletek között igazán maradandó élményt
nyújtanak. A főszereplő, Renée Zellweger pedig nemcsak megdöbbentően jól énekel,
hanem végre azt is bebizonyította, hogy fantasztikus színésznő. A kicsit
elmebeteg Roxie szerepében először sajnáljuk, aztán utáljuk, majd nevetünk
rajta, végül pedig megértjük. Catherine Zeta-Jones jóval halványabb, bár tény,
hogy prózai szerepe nem is nagyon van, énekelni, és főként táncolni pedig nagyon
tud. A harmadik főszereplő, Richard Gere nagyon humorosan és cinikusan játssza
Billy Flynnt, hálát lehet adni azért, hogy John Travolta helyett végül ő
vállalta el a szerepet. A mellékszerepek is megérdemelnének egy külön cikket,
közülük is a Miss Morton Mamát, vagyis a börtön vezetőjét alakító Queen
Latifah-t és a Roxie férjét játszó John C. Reillyt szeretném kiemelni.
A film igazi musical, a prózai és zenés részek folyamatosan váltakoznak, és szerencsére a szereplőválogatáson nemcsak a színészek eddigi bevételeit, hanem az ének- és tánctudásukat is alaposan megvizsgálták, ami azért egy ilyen filmnél nem árt. Mindent összegezve nekem személy szerint ugyan jobban tetszett a Moulin Rouge, a Chicagót megérte megcsinálni, és megéri megnézni.
Chicago, 2002, 113 perc
Rendezte: Rob Marshall
Szereplők: Renée Zellweger, Catherine Zeta-Jones, Richard
Gere, Queen Latifah