37. szám 2003. április
Sárga csillag a Nobel-díjon
„Vehetnék léghajót, de nem teszem.” Amióta ezt a mondatot
elolvastam, azóta foglalkoztat, vajon hogy jut eszébe egy hetvenes éveiben járó
bácsinak ezt felelni arra a kérdésre: Mire költi majd az 1 millió dollárt?
Amikor kiderült, hogy Kertész Imre Nobel-díjat fog kapni, mindössze enynyit láttam belőle a képernyőn: mindig mosolyog és minden riportjában elmondja, ennyi szeretetet még nem kapott az emberektől – soha. No meg persze azt, hogy mindig öltönyben, nyakkendőben, hanyag eleganciával nyaka köré tekert fehér sálban jelenik meg – többnyire hatalmas virágcsokorral a kezében.
Azóta a felszín mögötti dolgok is napvilágot láttak: olvastam például, hogy Nobel-díjas írónknak igencsak meg kell erőltetnie magát, hogy elegánsan – hogy ne mondjam, úriemberhez méltóan – öltözködjön, ugyanis sokkal jobban szeret például pólót és melegítőgatyát hordani a hétköznapokban. Ekkorra már komolyan kezdtem megkedvelni.
De sajnos a média és a közéleti személyiségek nem csak Kertész Imre öltözködésével voltak elfoglalva. Nem egy szélsőjobboldali volt képviselő tette szóvá származását, vagy ha úgy tetszik: vallását. Az egyik napilapban volt olvasható egyikőjük elmés – és minden bizonnyal sok gondolkodást igénylő – mondata, miszerint megkérdezné Kertész Imrét: ő Magyarország legjobb írójának tartja-e magát? De az olyan megnyilvánulások sem voltak éppen szimpatikusak, hogy: nem Kertész Imre Nobel-díjával kéne foglalkozni, hanem azzal, hogy a fizikai Nobel-díjat vajon miért nem magyarok kapták!
Emberek! Mi van? Miért nem tudunk örülni? Miért nem akarunk örülni?
Talán a sors, vagy inkább az emberi társadalom iróniája,
hogy pont egy német írótársaság jelöltette őt Nobel-díjra. Hát nem különös? Egy
ország, ahol egykor az a parancs hangzott el: irtsátok ki a zsidókat, most ők
azok, akiken a leginkább látszik, fontos nekik a holokausztra való emlékezés,
szembenéznek a múlttal. És ez így van rendjén. Mi vajon még mindig a múltban
élünk?
A Sorstalanságot olvasva én azt gondolom, nem a sorok érdemelnek Nobel-díjat. A valódi elismerés a történetnek és annak szól, aki ezt végigélte. Nem hiszem, hogy akik most olyan hangosak, végigcsinálták volna ezt az egészet, és egészségesen, felhőtlenül mosolyogva ülnének le beszélgetni egy riporterrel, megőrizve bűbájosan gyerekes és szabad gondolataikat (már amennyiben nekik voltak egyáltalán valaha ilyeneik), tudnák azt felelni arra a kérdésre: „Mire költik majd az 1 millió dollárt?”: „Vehetnék léghajót, de nem teszem.”
