37. szám 2003. április
Sítábor 2003.
avagy a nagy kaland Gerlitzenben
...Fáradt szemek, néhol ijedt pislogás és idegbeteg buszsofőrök. Nos, talán így lehetne jellemezni az indulás előtti utolsó pillanatokat, amikor már mindenki feszülten várta, hogy kigördüljön a busz a Raktár utcából – és irány Villach! Merthogy annak ellenére, hogy nem fértek be a csomagok, és még igen sokáig kellett küszködni velük, végül csak-csak elindultunk! (Egyébként olyan helyek szolgáltak otthonául csomagjainknak, mint például a WC helyiség a buszban.)
Körülbelül nyolc-kilenc óra utazás után értük el a célt, a
Hotel Mittagskogelt. Sokan már ismerősükként köszönthették a helyet, ám sok
hetedikes és felsőbb évfolyamos (mint például én is) kíváncsian mustrálta a
helyet, ami egy hétig fogja a szállást nyújtani.
Az étellel – az én véleményem szerint – nem volt gond, úgy gondolom egész jó volt, habár... ízlések és pofonok.
Jött az első nap, mindenki lelkesen és vidáman várta, hogy újra sí- illetve snowboard-lécet húzzon a lábára. Jó, jó, persze volt olyan is, aki big footozott. Mindenki rohant, hogy azonnal birtokba vehesse a pályákat, amiket jobbnál jobb minőségű hótakaró borított. Persze voltak jeges részek is, de ez természetes. Sajnos már az első nap volt olyan, aki nem élvezhette tovább a snowboardozás örömeit, mivel kisebb baleset érte. Ráesett a kezére. Ő volt Simon Dávid, aki aztán – gondolom nagy bánatára – hazament. Dávidot követte Fitos Sanyi, aki nem a kezét törte el, „csak” az ujját. Egyébként Vető Dani sem maradt ki ebből a „töréssorozatból”, csak őneki itthon fedezték fel, hogy hoppá, bizony baj van.
Egyébként minden nap négy, fél öt körül volt a találkozás, s csak azután indult el lefelé a társaság, hogy fáradtan (habár ez kellemes fáradtság volt) belehuppanjon a buszok kényelmes (?) üléseibe. Sajnos, ahogy teltek a napok, egyre közeledett a sítábor vége, s a hazautazás napja. Mindenkin érezhető volt, hogy egyre fáradtabb. Én már a harmadik napon kijelentettem, hogy kész, én nem síelek. Persze aztán mindig az lett a vége, hogy síeltem. Főleg a hatkilométeres pálya tetszett nagyon, bár amikor megláttam, hogy hol kell lesíelni, azt mondtam, hogy én ott nem megyek le. Végül aztán csak sikerült... Persze egy-egy nap kihagyhatatlan részei voltak azok a bizonyos „hüttézések”, no meg a Germknödel. Az bizony sosem hiányozhat a sítáborokból...
Az utolsó „síelő napon”, még történt egy baleset Révész Bálinttal, ez volt a legsúlyosabb mind közül. Egyesektől azt hallottam, hogy három óra 56 perckor történt, tehát négy perccel azelőtt, hogy „végleg” befejeződött volna a síelés (snowboardozás, embere válogatja).
E három törés (és még egypár kisebb sérülés) ellenére nagyon jó volt nekem a sítábor, és ezzel azt hiszem, majdnem mindenki így van. Vagy mindenki? Nem dönthetek mások helyett, kérdezzétek meg az érintetteket, ők még tudnak mesélni további élményekről. Én személy szerint nagyon örültem annak, hogy ilyen jó társaság verbuválódott össze, és hogy olyan új arcokkal ismerkedtem meg, akikkel eddig még két szót sem váltottam... Jövőre, ugyanitt! (Vagy ha nem, hát másutt, de ugyanilyen jó hangulatban!)