37. szám 2003. április
Supernova téli tábor Ágasváron, 1. nap
Midőn a nap már megunta a 21. hosszúsági kört és továbbállt, a mi kis csapatunk unottan és tépetten, véres ruhákban és lőtt sebekkel futott volna, pánikba esve a vietnámi katonák elől egy dzsungelben, de mivel ez nem így volt, inkább leszálltunk a Volánbuszról, és besétáltunk a buszmegálló mögött lévő Vidróczky csárdába.
Bár a helyiség elméletileg zárva volt, gyakorlatilag mégis nyitva volt az ajtó, ami annak volt köszönhető, hogy a kocsmáros feleségének a gyerekének a kezének az ujjainak az idegei nem kapták meg azon adatokat, amelyekkel az ajtót kulcsra tudta volna zárni. De mivel ez az Olvasót túlzottan nem érdekli, áttérnék egy érdekesebb témára, ami nem lesz más, mint a tények – a kőkemény, megváltoztathatatlan tények.
A csárda kongott az ürességtől, csak egyetlen ember volt eleinte, de aztán legalább húszan lettek benne, amikor Sik András tanár úr és csapata is megérkezett. Még egypár percig a helyiségben maradtunk, lejátszottunk pár csocsójátszmát, ittunk néhány kávét, mivel este 9 lehetett és álmosak voltunk. Ha már szóba került Sik András, hát említsük meg, hogy ők kisbusszal jöttek, ami már rengeteg embernek mentette meg az életét. Gondoljunk csak arra, mi lett volna, ha a természetbúvárosoknak nem lett volna ilyen szerkentyűjük, amikor haza akartak volna térni, s szeretteik mind otthon várták őket... Legfeljebb vonattal jöttek volna... Mindegy...
Az a pletyka járta, hogy a kisbuszt, s annak tartalmát nem tudjuk felvinni a bizonyos úton, amely előttünk állt, mert az út bizony járhatatlan volt... Ezért felvettem hűs táskámat a kissé kopott sörillatú csárdai asztalról és útnak indultunk a sűrű éjszakában, a csillagokkal díszített erdőbe, vagy fordítva.
Sajnos, mivel én az 1. napról írok, nem számolhatok be arról, hogyan veszítettem el szüntelen fájdalmak között egyik lábam, meg hogy hogyan ijesztettem meg társaimmal Orbán Ádámot. Jó móka volt. Már este 10 lehetett, amikor Józsa Gergő kb. már húszadszorra lépett combig érő hóba, vagy egy kő szélére, ami kicsavarodásra késztette bokáját.
Jó hangulat s hideg szellő kíséretében jutottunk el a körülbelül 720 méter magasan elhelyezkedő ágasvári turistaházba, szállásunkra. De az Olvasó nehogy azt higgye ám, hogy az út csak játék és mese... Hallottatok már a kopasz havas hegyekről, dombokról? Szerintem igen. Ezért azt is el tudjátok képzelni, hogyan rajzolódhatott ki a ház a ködös, s mégis tiszta és friss éjszakában. Lámpái olyanok voltak, akár a lámpák, s fényei akár a fények. A kis összeszokott csapat lassan beterítette az egész étkezőkunyhót, majd 20 perc késéssel megkaptuk az ebédet... a vacsorát... inkább a reggelit.
A pizza után társaimmal elmentem, hogy befűtsük a szobát, ám csak nagy fáink voltak, hát szereztünk kisebbeket. Pár perc szabadidő után egy gyűlésen megtudtuk, hogy van közöttünk egy gyilkos, s azt is, hogy ma este le is fog csapni. Elmentünk aludni, de éjszaka én és hű társaim arra ébredtünk, hogy Józsa Gergő épp e szép szavakat intézi hozzánk:
– Waaa! Haha...! Nézzétek, hogy ég! – s az éjszaka harmóniája a tűzzel felborult. A tűz már túl intenzív volt, hogy valósnak tűnjön, nem illett bele egy nyugodt kis vidéki házba, ezért szóltunk Gergőnek, hogy nem kellett volna négy kövér vaskos fát tennie a tűzre, mivel már egyébként is elég meleg volt, annak ellenére, hogy téli időszak uralkodott.
Mindannyian próbáltuk csillapítani Gergő piromániás tüneteit, de nem sok sikerrel. Majd valahogy egy csoda folytán megéltem azt a pillanatot, amikor a szoba összes lakója 3 percre csendben maradt, ekkor aludtam el. Reggel arra ébredtem, hogy kétszeresen is élek. Egyrészt, mivel nem ölt meg a gyilkos, inkább Gombos kollégát kívánta a túlvilágra, másrészt pedig Gergő sikertelenül járt, s nem sikerült leégetnie a vidéki kis kunyhót...