37. szám 2003. április
Túra a Visegrádi-hegységben
Vasárnap reggelre (március 9.) volt meghirdetve az a túra,
melynek keretében a kilencedikes tanulók egy kisebb csoportja keresztül-kasul
átszelte a Visegrádi-hegységet Sik Bandi tanár úr vezetésével.
A találkozó reggel nyolckor volt a Batthyány-téren, ahol kiderült, hogy az eleinte lelkes kupacokból csak hét fiú és egy lány volt képes vasárnap „hajnalban” kikelni ágyából és megérkezni időben, ellentétben a kedves túravezetőnkkel, aki egy csöppet megváratott bennünket. De sebaj, fél kilenckor elindultunk a HÉV-vel és meg sem álltunk Pomázig. Innen rögtön tovább is indultunk a távolsági buszok egyikével, amelyről Pilisszentkereszten szálltunk le. Az időről anynyit, hogy inkább a télvégi hatás érvényesült, mert nem igazán láttunk sem rügyező fákat, sem pedig éppen nyíló virágokat.
Túránk első szakasza Dobogókőre eleinte csak sáros és jeges volt, de mivel a gyaloglást túl egyszerűnek találtuk, beiktattunk egy kis sziklamászást is, amit mindenki szerencsésen túlélt. Folytatva a hegymenetet, újabb akadályba ütköztünk, tekintve, hogy utunkat állta egy patak, amelyen csak egy fatörzsön kelhettünk át. Ez az akadály volt az, ami erősen megtizedelte a csapatot, a túlélők további említésre méltó esemény nélkül érték el Dobogókőt. Útközben és a csúcson – szeretett földrajztanárunktól – hallhattunk egypár ismeretterjesztő adalékot a hegységről.
A hegytetőn megebédeltünk egy hangulatos kis büfében, és ki is pihentük eddigi fáradalmainkat. A kis szieszta után lefelé vettük utunkat a Rám-szakadék irányába, a hegyről lecaplatván megvívtuk hócsatáinkat, és a „kicsi a rakás” nevű rendkívül populáris játékot játszottuk.
A szakadékba való leereszkedés korántsem volt ilyen vicces, mert a patak sok helyen úgy be volt fagyva, hogy mindenkinek erősen kellett koncentrálnia annak érdekében, hogy a talpán maradjon. Az igazán kemény megpróbáltatások még csak ezután következtek, amikor a legmeredekebb részeken, megfagyott vízeséseken mentünk le, sziklafalba erősített láncok segítségével.
Hogy mindenkinek sikerült épségben lekerülnie ezeken a részeken, az részben betudható annak a mondatnak, amely túravezetőnk szájából hangzott el minden tizedik másodpercben, miszerint: „Ne engedd el a láncot”. Dobogókőről a szakadék aljába másfél óra alatt értünk le. A csoport immáron sík terepen indult el Dömös felé, ahol felszálltunk a Volánbuszra és bedöcögtünk Budapestre.
Összegezve a történteket, nagyon sajnálhatja, aki nem volt ott, mert egy igencsak élményekkel teli, nagyszerű kirándulást hagyott ki. A Rám-szakadék megmászását nyáron is érdemes lenne kipróbálni.
