38. szám 2003. június
A Baradla-barlang meghódítása
A nyolcadik évfolyam termtud. terepgyakorlatán alkalmunk
nyílt betekintést nyerni a csodálatos turista-látványosságba, az egyik
legfontosabb földtörténeti emlékünkbe, a Baradla cseppkőbarlangba. Az AKG
képviseletén kívül egy másik csoport is részt vett a kétórás túrán, így kb.
százan csodálhattuk meg egy időben a kis sztalagmitokat és az egyéb
képződményeket. (Gy.k.: A cseppkő azáltal keletkezik, hogy a víz kimossa az ezen
a területen található mészkövet a földből, és a barlangban a víz lecsöppenése
után ez ott marad. Egy évben kb. 1-2 mm-t nő a lerakódott mészkő hosszúsága.) A
kirándulás alatt folyamatos, szakszerű idegenvezetésben volt részünk, amiből –
nagy sajnálatomra – a nagy nyüzsi miatt nem lehetett sokat hallani. Ha minden
szó eljutott volna hozzánk, sokat tudnánk a barlang történetéről, például arról,
hogy ez még egy viszonylag fiatal barlangrendszernek számít, és arról, hogy
mikor a XIX. század második felében elkezdték kutatni ezen csodákat, milyen nagy
hiba volt – akaratukon kívül – fáklyákkal rongálni a több millió éves
képződményeket. Többek közt ezt sem a túrán tudtuk meg. Néha megálltunk egy-egy
nagy oszlopnál, és meghallgattuk az okfejtést, mely állat-, növény- és
zöldségformákhoz hasonlítja azokat. Említést kell tegyek egy apró balesetről,
ami mindenkit erősen megviselt, legfőképp magát az áldozatot, Baranyai Istvánt.
A tanár úr csak vízmintát akart szedni. Egy ártatlan vízminta szedés, ám valamit
félreérthetett, és rossz helyen lépcsőzött le, egy olyan helyen, ahol lépcső sem
volt. Aztán már csak egy hatalmas csobbanást lehetett hallani, és látni egy
gyorsan felemelkedő kameratáskát: „Mentsük, ami menthető”. Szerencsére nem
ütötte meg magát (nagyon). A túra csúcspontja több szempontból is az a rész
volt, mikor kb. másfél órás gyaloglás után egy hatalmas terembe értünk, ahol
halmozva volt mindaz, amit addig szemléltünk. Egyszer csak minden elsötétült. Az
idegenvezető átment egy velünk szemben lévő hídra. Valami lézershow-félét
sejtettünk, ez részben be is jött. Félpercnyi várakozás után – valószínűleg
ennyi kellett a biztos idegtépéshez és a gép bemelegedéséhez – felzendült
Vangelis 1492-je. A nagy sötétben egyszer csak felvillant egy lámpa,
megvilágítva a terem egyik zugát. Majd egy másik. És még egy. Mindezt ritmusra
csinálta a pult mögött álló hölgy, aki vezette a túrát. Öt percig zengett a dal,
mely idő alatt teljesen elérzékenyültem – gondolom ezzel a legtöbben így voltak
–, ami természetes is, hisz nagyon megható volt, hogy Pesten kívül is van élet.
Mások is tudnak azért látványt csinálni. Erre szemmel láthatóan igen büszkék is.
Hisz az egészhez nem kell más, csak hat lámpa és egy CD-játszó.
A barlang, túlzás nélkül mondhatom, gyönyörű, de ami a show-t illeti, ne csodálkozzunk, ha sok embernek az jön le, hogy bezzeg az amcsik...