42. szám 2004. június
EU-fória
Hát itt vagyunk. Egy hatalmas, európai közösség egyik legkeletibb, ám teljes jogú tagjaként, amelyet – legalábbis a Miniszterelnöki Hivatal szerint – a régi tagjai már nagyon vártak.
Amikor egy roppant kedves hamburgi ismerősömnek újságoltam: nagy party lesz
nálunk május 1-jén, ő azt felelte: „Ne is mondd! Nálunk gyásznap!”
Tulajdonképpen érthető. Képzeljük csak el, milyen érzés lehet egy
elefántcsordának, ha hozzájuk csapnak egy csapat vízilovat, hogy mostantól egy
csapat vagytok!
Az a fura az egészben, hogy már megint tartozunk valahová, mint oly sokszor a történelem során, és már megint nem költöztünk arrébb egy háztömbbel sem, mégis ismét egy határ másik felén találtuk magunkat… És az is tény, hogy mi – már ha szabad ilyet mondani – valahogy mindig mást akartunk, mint ami volt. Ha tartoztunk valahová, mindent megtettünk azért, hogy ne, és most meg tessék, évek óta kézzel-lábbal dörömböltünk az EU kapuján. És hát íme, bent vagyunk… „Bevettek a csapatba”, mert „igent mondtunk” (kivéve egy ámokfutót a Parlamentben, de ő nem számít, mert úgyis mindenki a másik gombot nyomta meg), és most mindenki örül.
Történt mindez röpke 13 évvel az utolsó szovjet tank kigördülése után, és
hüp-hüp-hüp… 3 kormányváltás után már teljesült is az álom (a „se nem jobb, se
nem bal” nem annyira illik talán ide), amelyen minden kormány igazított egy
kicsit, ahogy neki tetszett (vagy inkább ahogy Európa nagyágyúinak), de tény és
való, megannyi vita, tárgyalás és – bizonyára szentségtörés – kuncsorgás után
Péter és Laci bácsi végre-valahára Athénba repülhetett, hogy a frissen vásárolt
– és azóta csak autogram osztogatására szolgáló – aranyhegyű töltőtollal aláírja
a csatlakozási szerződést, olyanokkal együtt, akik rózsaszín sört iszogatnak a
Balti-tenger partján, meg olyanokkal, akiknek BMW helyett Skodával mászkál a
miniszterelnökük, vagy akár olyanokkal, akiknek az európai parlamenti
képviselőik akár egy lakásban is kényelmesen elférhetnének Brüsszelben
júniustól…
Ők bizonyára ugyanolyan boldogok és gondtalanok május 1-jétől, mint mi, bár némi nehézséggel nekik is meg kell majd küzdeniük, mint például, hogy milyen színű játékot vegyenek a disznóiknak, meg hogy a foltok EU-szabványszerűek legyenek a teheneiken… De ez ugyebár minden bizonnyal megoldható.
Azért mégiscsak nagy dolog, hogy több mint 1000 év és megannyi ide-oda sodródás után találtunk egy helyet, ahol – talán – jó nekünk. És most már ha valaki az Európai Unióra lenne kíváncsi valami térképen, már – megannyi országgal együtt – ott fog virítani egy kicsi ország is: Magyarország. Hogy „európai” van előtte, vagy „amit a szívedbe rejtesz” utána, azt mindenkire rábízom. De szerintem előbb-utóbb ezt az „európai” Magyarországot is a „szívünkbe fogjuk rejteni”.