42. szám 2004. június
Milyen volt Finnországban?
A tavaszi szünetben a tizedik évfolyam fele kiruccant két hétre Finnországba azokhoz a cserediákokhoz, akik még októberben voltak itt nálunk, Magyarországon. Most két hét krónikáját fogom leírni, hogyan is teltek a napjaink ott, a 62. szélességi foktól északra.
Jalasjarvi egy olyan kis falu Finnországban, ahol soha nem történik semmi, az
emberek amolyan nyugodt, jóllakott állapotban élik mindennapjaikat. A gyerekek
délelőtt suliba mennek, van, aki biciklivel, van, aki traktorral. Ott vannak
délelőtt a remekül felszerelt, és már-már kórházszerűen tiszta iskolában, utána
pedig hazamennek. Mert nemigen tudnak máshova menni. Az egész faluban egy
nagyobb bolt van, a Sarnio (ejtsd: Szarni-jó) és ezen kívül más semmi. Nincs egy
kávézó. Éjszakai élet nyista. Az a hely, ahová néha betérnek a fiatalok, az az
ottani művelődési központ, ahol van ingyen internet, meg egy biliárdasztal. Ez
sem túl érdekes, a magyar csoport csak úgy emlegette, „az öregek otthona”. Ez
van ott, abban a faluban, és ha a két hetünket csak ott töltjük el, nyilván
halálra unjuk magunkat. De szerencsére minden nap mentünk valahova.
Meglátogattuk a második legnagyobb várost Finnországban (Tampere), ahol végre az
összes lány kiélhette vásárlási szenvedélyét. Elmentük egy kikötővárosba
(Vaasa), ahol én az egész napot az olvadó jegű tengerparton töltöttem, és
etettük azokat a ludakat, amik a Nils Holgersson rajzfilmben is vannak. Volt még
sok további jó program: elmentünk gokartozni Európa egyik legnagyobb
gokartpályájára, láttunk delfinshow-t, elmentünk bowlingozni, láttunk szép
fenyőerdőkkel szegélyezett finn tavakat, úgyhogy a vendéglátóink program
szempontjából igazán kitettek magukért. Ami megkeserítette ezt a két hetet
számomra, az az állandó alváshiány volt. Az én finnem bent lakott az erdőben egy
tehénfarmon, úgyhogy háromnegyed óra volt a kocsiút a faluba, ezért mindig
később értünk haza, és reggel hamarabb kellett kelnünk, mint a többieknek.
Ráadásul volt a lakásban egy kakukkos óra, ami minden félórában elcsipogta,
mennyi az idő, ez még rátett egy lapáttal. De a legrosszabb mégiscsak a fény
volt. A finneknél nincsenek meleg és sötét éjszakák: ahogy jön a tavasz, úgy
lesznek egyre világosabbak az éjjelek, és mikor mi ott voltunk, hajnali kettőtől
már a nappali égbolt stagnált. Az én ágyam mellett pedig két ablak volt, és
egyiken sem volt függöny, úgyhogy arra keltem minden hajnalban, hogy tűz az
arcomba a napfény. Az egyetlen dolog a szauna volt, ami néha kicsit ki tudott
zökkenteni krónikus alváshiányomból. Finnországban mindenkinek van szaunája, még
a panellakásban élő embereknek is. Az én családomnak három volt, kettő kint a
kertben, kis faházban. Egy folyó mellett állt, és szaunázás után úsztunk is
mindig a jéghideg vízben. Finnország jó volt! Bár ez csak az én szubjektív
véleményem – van, aki azt mondja, a végén már a fejét verte a falba, annyira
unta magát. Számomra nyugalmas, pihenős állapot volt, jó nagyokat kajáltunk,
néha szaunáztunk, nem volt a Budapestre jellemző hatalmas nyüzsgés, hanem
helyette jó, vidéki levegő. De elérkezett a hazautazás pillanata is, Nakemiin
Finnország, Helló Magyarhon. A finnek mind sírtak utánunk, közülünk is a
legtöbben sajnáltuk otthagyni őket, de csomóan jönnek majd a Szigetre, úgyhogy
biztosan látjuk még őket. A reptéren vettem két zacskó Salmiakkit, ami a finnek
kedvenc eledele, de a magyarok közül csak három ember szerette (köztük én voltam
az egyik). Ez egy fekete cukor, aminek elég meghatározhatatlan íze van, mert
egyszerre édes, savanyú, keserű és sós is. Fogalmam sincs, miből csinálták, de
többek között valami gyógynövények kivonatából készül. Mikor felszállt a
repülőgép és utoljára láttuk felülről a befagyott tenger jegén a sok fenyőerdős
szigetet, egy pillanatra elfelejtettem a honvágyamat, és maradtam volna még egy
hetet, de azért olyan jó volt felülről megpillantani Budapestet a
Margit-szigettel, a Városligettel, és mindennel együtt.