42. szám 2004. június
A hetedikesek termtud. témahete
Azt hiszem, erre a táborra anynyira felkészítettek minket lelkileg a
felsőbbévesek, hogy reálisan álltunk a hozzá. Az utazás túlélése és az első két
előadás meghallgatása után a következő „nagy” feladatunk a rovarcsapdák leásása
volt. Tehát fogtuk a csibedobozokat (tejfölösdoboz), a kisásókat, majd
elindultunk az erdő felé, hogy az út mellett elássuk őket, mint ahogy azt a
lustábbja tette. A többi dobozt beljebb vittük, ott ástuk el a kínzókamrákat
(együtt volt a hernyó a pókkal). Úgy látszik, a bogarak nem jó helyen
közlekednek, mert csak a beljebb leásott csapdák teltek meg rendesen. (Utólag
belegondolva, a rovaroknak több megpróbáltatáson kellet keresztülmenniük, mint
nekünk. Szerencsétlenek…)
Az éjszakák sem voltak annyira vészesek, mint ahogy azt felvázolták nekünk. Kicsit fáztunk, és nehéz volt fölkelni. (Nem mintha otthon sokkal könnyebb lenne.) De nem keletkezett zuzmó a hajunkon, vagy fagyott le a lábujjunk, meg ilyesmik. (Vagy a zuzmó nem is keletkezik, hanem nő? Legközelebb a sarkvidékekre kéne szervezni a termtud. tábort…)
Ja, azért éjjel sem kellett mindig aludni, volt, hogy legálisan virraszthattunk egypár órát. (Sajnos engedély nélkül folytatni kellett, nem tehetünk róla…)
Az első éjjeli sétánk is elég érdekes volt (és rövid). Elindultunk hegynek felfelé az erdőben. Mindenki jól felszerelt termtudos módjára világított az orra elé az elemlámpájával (persze, hogy nekem nem volt…). Tök jó volt, ropogtak a csigák a talpunk alatt. Amikor felértünk a Nádori tanár úr által kinevezett csúcsra, mindenki számára váratlan esemény történt. Nádori tanár úr utasítására (aki ugyan saját bevallása szerint nem fűzött túl sok reményt a dolog sikeréhez) három percen keresztül csöndben maradtunk. De tényleg. Utána a tanár úr elénekelt nekünk egy termtudos „nótát”, a Kollembólák (ugróvillás fajta) élelmezéséről. Azt hiszem, az erdő is, és mi is meg voltunk egy kicsit lepődve, meg talán egy kicsit meg is hatódva. Mégiscsak éjjel énekel a Nádori tanár úr a Kollembólákról az erdő közepén! A visszaút a nem javasolt elemlámpahasználat miatt még több csigaéletet követelt, de miután Zsombor az orrunk előtt egyszer csak leesett egy – úgy fél méteres – lépcsőfokról, ezt a szabályt páran áthágtuk (egyébként meg egyszer úgyis meghalunk).
Jópár gramm adrenalinnal a vérünkben (amit a fiúk ijesztgetése oldott ki onnan, ahonnan), végül megérkeztünk a táborba.
A másik nagy élményünk a csibekirándulás volt. A mi csibénk egy kis kitérőt tett a térképen túlra is, egészen Mukkig. Némely tanárok azt állítják, hogy kiruccanásunk négy kilométeres volt, de mi tudjuk, hogy ez 20 kilométernél is több volt.
De mivel semmi sem maradhat ki az életünkből, a Fertő-tónál nagyon is a kijelölt útvonalon másztunk végig. A Marhaösvényen. Marhasorban. A Marharéten. De nem minden fertő-tavi állat helyzetének átérzése ment ilyen könnyen. Az életükről viszont, ha akartunk, ha nem, sok mindent hallottunk a Hanság-múzeumban, mint annyi minden másról is a témahéten.