45. szám 2005. május
Egy fárasztó tízperc
Tudósítás a hetedik évfolyamról
Hát, most már elmondhatom magamról, hogy túléltem egy szünetet a hetedikes kisiskolában.
Aki erre azt mondja, hogy na és, mi abban a különös, az szerintem idén még nem járt a második emelet közelében. Nem mintha bármi bajom lenne a krix-krax évfolyammal – szerintem nagyon aranyosak –, csak talán egy icipicit elevenek. A következőképpen nézett ki a látogatásom náluk: megközelítettem a kisiskolát, nemsokára rám vetette magát az öcsém. Lehámoztam magamról, és bementem a közös részbe, ahol másodpercenként ismerősökbe botlottam. Van, akit a régi sulimból, van, akit Szentendréről és sok olyan van, akit a barátaim révén ismerek. Néhányukkal elkezdtem beszélgetni, körénk álltak mások is, akik bekapcsolódtak a társalgásba. Körülöttünk folyamatos volt a vándorlás, mindenki rohant valahová: tenisz, alkotóház, már hetedikben is van program rendesen. A beszélgetőtársaim is cserélődtek. Sajnos, még nem nagyon tudom megkülönböztetni a Viviket az Eviktől, és a Gergőkből, Áronokból és egzotikus nevű osztálytársaikból is kicsit sok van, de igyekszem, és már egész sokuk nevét tudom összekötni az arcukkal. Majd szép lassan elkezdtek elszivárogni a gyerekek, és kezdett megszűnni az egyébként állandó zaj, bár a kezdődő csendet néha még megtörték a mindenfelé verekedő és kergetőző fiúk (és lányok!). A barátnőm húga meg elképedt arcomat látva megmutatta a széttört padokat, leszakított székeket meg hasonlókat, amik az energiatúltengésben szenvedő fiatalok miatt lelték halálukat. Kicsit aggódtam, amikor néhányan már a földön birkóztak, vészesen közel a fejükkel a radiátorhoz, de a „helybeliek” nem nyugtalankodtak mozgékony társaik miatt… Próbáltam az interjúkra koncentrálni, de elég nehéz volt, úgyhogy feladtam, és kissé lestrapáltan léptem ki a hetedikből, remélve, hogy másnap rá tudom még szánni magam, hogy újból betegyem lábam közéjük…