45. szám 2005. május

Az Irodalmi Önképző

Ez az alkotókör idén indult a nyolcadik évfolyamon, azok számára, akik szeretnek novellákat, történeteket, verseket vagy akár regényeket is írni. Az Irodalmi Önképzőt Nádor Zsófi tartja, aki nem is olyan régen végzett az AKG-ban. Minden pénteken összeül a kis csoport és felolvassuk egymásnak a legújabb történeteinket, amiket írtunk.
Többször volt az a feladat, hogy egy ismert könyvbe kellett új fejezetet írnunk. Ilyen volt ez is. Biztosan mindenki ismeri A kis herceg című regényt. Egyik pénteken azt kérte tőlünk Zsófi, hogy olvassuk el, és írjunk egy új bolygót a mesébe, amit a kis herceg meglátogat. Ez volt az első feladatunk, úgyhogy mindanynyian nagyon izgultunk, hogy fog sikerülni. Végül is egészen jól sikerültek, úgyhogy kisebb-nagyobb rémüldözés után, de mégis örültünk annak, hogy megjelenhettek ezek itt az újságban. Olvassátok szeretetettel.

Kajos Rebeka Dóra (Hugi)

Olasz Réka: A késő jobbágy bolygója

A következő bolygó szinte csak vízből állt. Amúgy sem volt nagy, de a vízből csak egy pici sziget emelkedett ki. A szigeten egy késő jobbágy élt. Ide-oda rohangált és közben azt kiabálta, hogy: – Elkések, elkések!

A kis herceg egy darabig nézte, majd megkérdezte:

– Honnan késel el? Hiszen te vagy egyedül a bolygón.
– Elkések, elkések! – sipította újra a késő jobbágy.
– De honnan késel el? – tette fel újra a kérdést a kis herceg, megmakacsolva magát.
– Szerinte lusta vagyok. Elkések!
– Ki szerint? Honnan késel el?
– Ez a büntetésem, hogy mindig késsek.
– Miért kell késned?
– Mert egyszer késtem. – A jobbágy egyre jobban zihált, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy késés közben beszélgessen.
– Honnan lehet itt késni?
– Elkéseeeeeeeeeek!

A kis herceg végül feladta a reményt, hogy értelmes választ kap, így hamar elunta a körbe-körbe futó ember látványát. Végül sóhajtott egyet és továbbrepült.

– Fura ember lehet, aki megbüntette – gondolta közben a kis herceg. – Miért jó büntetés a bűn megsokszorosítása?

Háth Nóra: Az almafa bolygója

– Jó napot! – köszönt a kis herceg.
– Jó napot – köszönt vissza az almafa.
– Miért vagy ezen az apró bolygón? – kérdezte a kis herceg.
Az almafa nem válaszolt, inkább termett egy almát.
– Miért vagy ezen az apró bolygón? – kérdezte újból a kis herceg. Az almafa nem válaszolt.
– Miért vagy ezen az apró bolygón? – ismételte a kis herceg, mert ha egyszer egy kérdést föltett, nem tágított tőle többé.
– Nem tudom – válaszolta ingerülten az almafa. – De most hagyj, mert nem tudok koncentrálni.
– Ó! Miben zavarlak? Láthatólag semmit nem csinálsz. Egyébként mit jelent az, hogy koncentrálni?
– Én szép gyümölcsöket termek, utána elhullajtom őket, majd pedig kivirágzom. És így tovább – válaszolta az almafa. És tényleg óránként termett egy gyümölcsöt, elhullajtotta, majd kivirágzott.
– Mit jelent az, hogy koncentrálni? – kérdezte a kis herceg újra.
– A koncentrálni azt jelenti, hogy figyelni valamire, a siker érdekében.
– Ó! Akkor, ha te nem koncentrálsz, akkor nem nőnek szép és ízletes almáid?
– Igen – válaszolta az almafa. – Légy szíves, levennéd rólam ezt a zöld hernyót?
– Persze – mondta a kis herceg, és levette a hernyót. – Tudod, nekem van egy rózsám, és rajta is szokott lenni hernyó. De nem mindegyiket veszem le róla, a pillangók miatt.
– Rám mindig visszamászik ez a hernyó, és utána pillangó lesz belőle, utána pedig lerakja a petéit.
– De akkor egyre több hernyó lesz – állapította meg a kis herceg.
– Nem, mert pillangóvá változnak és meghalnak.
– Egyébként miért teremsz almát? – kérdezte a kis herceg.
– Mert ez a dolgom, ugyanis almafa vagyok – válaszolta az almafa.
– Olyan vagy, mint a lámpagyújtogató, ő is állandóan végzi a dolgát, és soha nem pihen.
– Az lehet, de én nem ismerem a lámpagyújtogatót – mondta az almafa.
– Miért teremsz almát? – kérdezte újból a kis herceg, mert még mindig nem értette.
– Mert ez a dolgom – mondta az almafa idegesen.
– De ha nincs itt senki, akkor ki eszi meg az almákat?
– Itt vannak a hernyók – mondta az almafa.
– Ez igaz – mondta a kis herceg.
– Tudnál nekem segíteni? – kérdezte az almafa.
– Ugyan miben?
– Hozhatnál nekem madarakat, mert akkor nem lenne ilyen sok hernyó.
– Persze. Válassz ki egy madarat ezek közül – mondta a kis herceg, és azokra a madarakra mutatott, amikkel elszökött a rózsájától. Az almafa pedig kiválasztott egy szép, színes madarat. Miközben a kis herceg továbbrepült, azon gondolkozott, vajon ki fogja megenni az almákat, ha a madár véletlenül az összes hernyót megeszi?

Herbert Fruzsina: Egy bolygó, ahol nem létezik a halál

A kis herceg ezúttal egy nagyobb méretű bolygóra csöppent. Akkora lehetett, mint egy apró kis falu a Földön. A bolygón egy poros földút vezetett körbe, mellette sorban házak álltak. A kertek gondozatlanok, sehol egy embert nem lehetett látni. De a kis herceg kíváncsi volt. Vajon mi lehet ezen a bolygón olyan különös? Átvágott az egyik gazos kerten, és bekopogott a házba.

Egy kedves hölgy nyitott ajtót. Az asztalnál három ember ült, egyidősnek tűntek.

– Mit csináltok? – kérdezte a kis herceg.
– Gondolkozunk.
– Min?
– Mindenen.
– Ó, én találkoztam már egy emberrel, aki mindenen gondolkozott, de egy cseppet sem volt okos.
– Csak mi gondolkozhatunk mindenen. – felelték rejtélyesen az asztalnál ülők.
– Világutazó vagy?
– Elég réginek tűnnek itt a bútorok. Az én bolygómon semmi sem régi. Legalábbis azt hiszem. A ti bolygótok olyan nagy – folytatta a kis herceg – még sosem voltam ekkorán. Nem mutatjátok meg?
– Minek mutatnánk meg? Ráérsz.
A kis herceg nem értette ezeket a különös embereket. Ha most nem, akkor mikor unatkoznak? Úgy gondolta, kár itt vesztegetnie az idejét.
– Bocsánat, mennem kell. Meg szeretnék ismerni még jó néhány bolygót.
– Ne menj, a halhatatlanok nem szeretnék! – kiáltott fel hirtelen a nő.
– A halhatatlanok?
– Igen, mi vagyunk azok.
– Mi az, hogy halhatatlan?
– Az, aki ráér.
– Mi az, hogy halhatatlan?– kérdezte a kis herceg, mert ha egyszer feltett egy kérdést, akkor addig nem tágított, amíg kielégítő választ nem kapott.
– De hiszen most mondtam! Nekünk nem fogy el az időnk.
– Nem tudtam, hogy ti halhatatlanok vagytok. De most sietnem kell.
– Sietni teljesen felesleges. Maradj itt, aztán majd valamikor talán elmehetünk együtt is.
– Fáradt vagyok. Megengeditek, hogy leüljek?
– Parancsolj, foglalj helyet.
– Sose hallottam még ilyen furcsa szót – szólalt meg az egyik férfi – Fáradt… Mit jelent?
– Ha csak otthon ültök, s még a kerteteket sem művelitek, soha nem tudjátok meg. Én minden reggel meglocsolom a rózsámat, megtisztítom a bolygómat a majomkenyérfa-palántáktól. Mert azok nagyon veszélyesek, ha figyelmen kívül hagyja őket az ember, megnőnek és szétroppantják a bolygót. A vulkánjaimat meg hetente kétszer kipucolom.
– Még mindig nem érted? Nekünk nem fogy el az időnk. Majd később megcsináljuk.
– Én egyszer majd meghalok. Tudom. – mondta, és kezét a kilincsre tette.
– Várj! Ha itt maradsz köztünk, te is halhatatlan leszel!
– Ha halhatatlan leszek, azzal meghalok. Viszlát! – köszönt el a kis herceg, és elindult az úton, hogy megismerjen egy másik bolygót.

Kajos Rebeka Dóra: A virágárus bolygója

A hatodik bolygó a virágárusé volt. Amikor a kis herceg odaérkezett, nagyon elcsodálkozott. Számtalan szebbnél szebb virág látványa fogadta. Pár percig csak állt ott, majd mikor alaposan megszemlélte őket, mindet egyenként, halkan így szólt:

– Ó, hát igazat mondott az én kedves rózsám! Nincs belőle több széles e világon.

Majd hangosabban hozzátette, hogy a virágok is hallják őt.

– Sosem lesztek olyan szépek, mint az én egyetlen rózsám!

– Mit motyogsz? – bukkant elő a virágárus, aki eddig elbújt a virágok rejtekében. – Egy virágról beszéltél, ugye? A rózsa valami különös virág, ha jól tudom… szépecske is valamelyest! Talán a tiéd?

A kis herceg meglepődött a hirtelen érdeklődéstől a virágja iránt, így büszkén válaszolt:

– Bizony, az enyém! És szebb egyedül, mint itt ez az összes együttvéve. Csak kicsit érzékeny szegény. De lehet, hogy csak törődésre vágyik… Például egyszer, amikor pár perccel később raktam rá a búráját, mint szoktam, megfázást tettetve tüsszögni kezdett. Nem hiszem, hogy igazán megfázott, csak azt szerette volna, hogy foglalkozzak vele. És én a bolygómon hagytam… egyedül… magányosan… – Hirtelen szomorúság és bűntudat fogta el. Így motyogva tette csak hozzá meséjéhez:

– És most nincs, aki nevelgesse, aki levagdossa a töviseit.

– És hol hagytad? Elmennél érte? Nem hoznád ide? Vigyáznék rá! Rózsát mondtál? Sose volt még rózsám. Ugye megteszed? Hozd el nekem. Vágd le nekem! Kérlek! – A kis herceg már épp kezdett örülni, hogy valaki törődne a rózsájával, amíg ő nem szerez barátokat és nem tér vissza bolygójára, de amikor meghallotta, hogy a virágárus azt szeretné, hogy vágja le a rózsáját, egyszeriben minden öröme elszállt. Nem értette, miért akarhatja valaki, hogy megcsonkítson valamit, amit szeret.

– De hát miért vágnám le őt? Én nem akarom bántani. Kérlek, bocsáss meg, de nem tehetem, én szeretem a rózsámat. Felelős vagyok érte. A barátom, és biztosan nem örülne, ha csak úgy levágnám neked.

– De hát kifizetem neked! Megveszem tőled, rögvest hozom is a pénztárcámat. Csuda jó lesz!

– Ne fáradj! – felelt neki meghökkenve a kis herceg. – Semmi szükség rá! Az én virágom nem örülne a pénznek. Jobban szereti, ha inkább kedveskednek neki, és megdicsérgetik az új szirmait. S most, ha nem haragszol, indulnom kell.

A virágárus sóhajtott és visszabukott a virágai közé. A kis herceg pedig távozása közben azon gondolkozott, hogy vajon miért jó a fölnőtteknek egy virág, ha már nem él? Még egy utolsó pillantást vetett a virágokra. Nem tudott betelni a látványukkal, bármennyire is sajnálta, hogy levágták őket.

Mikor elhagyta a bolygót, ezt motyogta maga elé: A fölnőttek fölöttébb furcsák!