45. szám 2005. május
Kerülőutak
Ez nem lehet amerikai film.
És mégis az, és mennyire megkérdőjelezi a fenti mondatban rejlő előítéletet!
Olyan kellemes nézni ezt a filmet, hogy végre újra eszembe jutott, hogy a
moziban nemcsak a Nusi Nasi jó. Tehát ott ültem az adag NN-val, tizenhat évesen,
néztem egy harmincas férfi problémáit, bénázásait, egyszóval az életét;
szerencsére nem volt senki, aki figyelmeztetett volna, hogy én ezt nem érthetem,
mert naiv vagyok és optimista és lelkemre nézve gyermek. Ezért aztán nem is
gondoltam erre, meg arra sem, hogy nem értek a borokhoz, meg semmire, csak
élveztem ezt az érzékeny és egyszerű (hála Istennek egyszerű) filmet, átéltem,
nevettem, kiszakadtam, végre.
A film története alapvetően olyan egyszerű és hétköznapi, hogy ha most elkezdeném részletezni, akkor inkább elriasztanám a művészlelkűeket, és mivel ők vannak többségben, nem is teszem. Az érzéseket, lelkiállapotokat pedig nem tudom leírni. Akármilyen közhelyes dolog alapvetően, ez a film mégiscsak arról szól – őszintén és giccs nélkül, de viccesen –, hogy az élet bizony nem tökéletes. Ha most nagyon szlogenszerű akarok lenni, akkor azt írom végszónak: egy hollywoodi film, ami arról szól, hogy az élet nagyon sokféle lehet, de a legritkább esetben hasonlít egy hollywoodi filmhez.
Kerülőutak
(Sideways, 123”, 2004)
Rendezte: Alexander Payne
Szereplők: Paul Giamatti, Thomas Haden Church, Virginia Madsen