45. szám 2005. május
Sítábor
Tömérdek jó emlékem maradt a sítáborról. Aki még nem volt, az egyszer feltétlenül jöjjön el. Megéri.
Nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam a frissen kirakott, sítábort hirdető
plakátot. A tavalyi sítábor vége óta vártam ezt. Nem is haboztam és
felfirkantottam a nevem. Háromnegyed óra múlva a plakáton már egy betűnek sem
volt helye. Más évfolyamok plakátjaival is ez történt. És hogy miért ilyen híres
a sítábor? Mindjárt elmesélem.
Az egész ott kezdődik, hogy hajnalok hajnalán felkel az ember. Ezek után elautókázik az AKG-hoz, hogy ott utána bepakolja hatalmas csomagjait és sí/snowboard (elvetemültek esetében mindkettő) felszerelését. Közben meglátja az évfolyam/csibe/angolcsoport/kupac-társait, akiknek ugyanaz az izgalom tükröződik még kissé álmos arcukról. Persze az aggódó anyukák és a cipekedő apukák sem maradnak le, nem beszélve a tanárokról. Tehát itt van három busznyi ember két szülővel és ugyanazzal a céllal. És végre felberregnek a motorok, mindenki beszáll, az ajtók becsukódnak, és már megy a légkondi is. Elindul a busz, és ezzel megkezdődik az izgatott beszélgetés, ami egy óra múlva discman/MP3 hallgatásba torkollik, amiből egy óra múlva chips- és ropilakmározás lesz, ami egy óra múlva im, BRAVO vagy POPCORN olvasásává alakul át. Utána a busz fele bealszik, a másik fele pedig nézi a tájat. Így telik el fél óra, ami után az egész busz arra riad fel, hogy elindul a TV, és vele elindul a bakterház is, amiből mindenkinek annyi jut el az agyáig, hogy egy kisfiú szaladgál, és mindig kergetik. Másfél óra múlva megint mindenki megéhezik, ezért újabb ropilakoma kezdődik, vegyítve egy kis beszélgetéssel. A hatodik óra kezdődik meg, amikor mindenki félpercenként rápislog a busz órájára. Már jó lenne ott lenni. Hát igen, nem kellemes ez a sok utazás. És végre megáll a busz, és az egész bagázs meglátja, amit már oly régóta látni akart. A hotelt. Nagy lelkesen leszáll mindenki, és a cókmókja után ered. Ezek után megkezdődik a legrosszabb tíz perc, amikor fel kell cipelni a három táskát a harmadik emeletre. Miután ez megtörtént, kifulladva leül az ember az ágyára, és megkezdődik a berendezkedés.
Este, vacsora után (olyan hét körül) telt pocakkal megkezdődnek a beszélgetős
órák, amik eltartanak egészen tízig. Ilyenkor van az a pillanat, amikor
mindenkinek be kell fáradnia a saját szobájába, és ott kell folytatnia a
beszélgetést, természetesen halkabban. Persze ezt nem mindenki veszi jó néven,
aminek eredménye az lesz, hogy a diákok kommandóznak, a tanárok pedig FBI-t
játszanak. Ezt a kapj el, ha tudsz játékot tizenkettő felé már mindenki kezdi
megunni, és elmegy a szobájába aludni.
Reggel az évfolyamfelelősök (minden évfolyamról egy vagy kettő adott tanár) ébresztenek. Előfordul, hogy negyedórával elcsúsznak, és esetleg pár szoba lemarad a reggeliről, ami nem túl jó élmény…
Újra jön a busz, és húsz perc utazás a sípályáig. Ezek után mindenki kipakol, és irány a sílift. Remélem, nem kell elmagyaráznom, hogy miért jó síelni/snowboardozni napsütésben, egy nagyszerű pályán, jó társasággal. A nap végére, ha minden jól megy, akkor már igen fáradt az ember, és jólesik egy kicsit szundítani a buszban. Ekkor van az a pillanat, amikor nemtől és korosztálytól függetlenül mindenki alszik. Megérkezés után megint a vacsora és az esti program. Megunni nem lehet, mert valaki mindig kitalál valami szánalmas játékot (pl.: üvegezés), amivel el lehet ütni az időt, aránylag jó hangulatban. És ez így folytatódik minden nap, pontosan addig, ameddig el nem érkezik a tábor vége, vagyis az összepakolás és a szomorkodás.
Persze a szíve mélyén mindenkinek hiányzik már az otthona, a rokonai és az állatai, de ilyen hamar elmenni nem a legjobb érzés. A buszút ugyanúgy telik, mint a legelső. Megérkezéskor mindenki arra koncentrál, hogy semmit ne hagyjon a buszban, tehát általában elmarad az össznépi búcsúzkodás, de az nem lenne „sítáboros”. Otthon mindenki kipiheni magát, és hétfőtől újra megkezdődik az iskola. De ilyenkor már mindenki arra gondol, hogy ameddig csak teheti, minden évben elmegy a sítáborba…
Puskás Flóra
Hann András fotói