45. szám 2005. május
Tizenkettő tíz
A hetedik-nyolcadikosok pontosan fogják tudni, hogy miről írok (legalábbis remélem). A többi olvasó legyen szíves és emlékezzen vissza az álmos, tizenkettő tízkor kezdődő második epochára.
Tizenkettő tízkor kezdődik a második, matematika vagy művészetismeret epocha. Az ebédszünet (mert olyan is van!) pontosan fél tizenkettőkor kezdődik, vagyis kényelmesen meg tud mindenki ebédelni, aminek az az előnye, hogy az ember nem éhes.
Azonban hátrányok is vannak. Az első az, hogy ilyenkor mindenkit szólít a természet, amit el is lehet intézni pár perc alatt. A második probléma, hogy evés után az ember elálmosodik, ami az emésztésnek köszönhető. Ezt a folyamatot azonban jelen ismereteink szerint még nem tudjuk szabályozni, vagyis a szervezet dönti el, mennyit és meddig emészt, és meddig tartja kómában az embert. Ha például valaki nagyon éhes, és – láss csodát – pont hamburger van, kétszer is eszik, mert elcseréli az ebédjegyét, vagy megveszi, vagy csak nagyon mosolyogva azt mondja a konyhás néninek, hogy ő még annyira, de annyira éhes, és satöbbi. Tehát már pont elszundítana emberünk a kisiskolában, amikor előbukkan a semmiből Bárd Ági vagy Szalontai Ági és jogosan követeli, hogy azonnal menjen be a terembe, és még előtte, mert ha nem, akkor majd megnézheti magát és mínuszainak számát a féléves értékelőben. És persze a diák „egy szó nélkül” teljesíti a kérést, és félig szundikálva leül az első üres padba. Ha esetleg irodalom van, és pont felolvasás, azt aligha lehet túlélni elalvás nélkül. Sajnos az ember bármennyire is próbálkozik, vagy bármennyire érdekli is a téma, képtelen összpontosítani, figyelni a felolvasóra (aki leginkább a tanár szokott lenni), akarva-akaratlan elalszik. A mateknál pedig még a legegyszerűbb példát is képtelen megoldani, elege lesz, amitől megutálja a matekot, amitől ideges lesz, hogy miért pont a legnehezebb tantárgyat utálja, és végső elkeseredettségében az alvást fogja előnyben részesíteni.
Persze előfordul olyan ember is, akinél a fáradtság a hiperaktivitásban nyilvánul meg, amitől hangzavar lesz, a tanár is idegessé válik és ő is kiabál, és a végén az alvó is elkezd kiabálni, hogy nem tud aludni, és mindenki kiabál mindenkivel, és az óra kudarcba fullad, amire a tanár természetes reakciója az lesz, hogy kiküld legalább három gyereket, hogy most nagyon szégyelljék el magukat, vagy csak sírórohamot kap, amiért nem tudom hibáztatni.
Aztán nagy nehezen a kiabálás kicsit abbamarad, de helyette beindul a szomszéddal való beszélgetés, levelezés, padra firkálás és más unalomelűző akciók. Természetesen a kitartó egyének folytatják a munkát, de sokszor ők is csak próbálják túlélni a nyolcvan percet. És most lenne egy költői kérdésem. Nem lehetne ez ellen tenni valamit?
Ezzel a cikkel nem az volt a célom, hogy lehordjam a matek- és művészetismeret órákat, csak próbáltam rávilágítani arra, hogy miért nyűgös mindenki ebéd után. Jó tanulást mindenkinek, és az epochák előtt próbáljatok kevesebbet enni!