46. szám 2005. október
Coldplay koncerttudósítás – egy fanatikustól
A koncert helyszíne egy rét volt St. Pöltenben, Bécstől nem messze, július 10-én. Amikor bementünk a kapukon, karunkon a jegyként funkcionáló karszalaggal (amit soha többet nem veszek le), még nem sejtettük, milyen csodálatos élmény vár ránk a hatalmas sártenger közepén…
Fanatikus Coldplay rajongó lévén nem tudott meghatni, hogy úszva kellett
megközelíteni a színpadot a sárban, se az a tény, hogy mindenki németül beszélt
körülöttem. Beálltunk az elkerített, kifli alakú rész mögé, mondván „ááá, az
úgyis VIP részleg”, majd mikor észrevettünk bent pár AKG-st, benyomultunk
középre kábé az 5. sorba. Richard Ashcroft volt az előzenekar, aki Chris Martin
szerint világ legjobb énekese. „Na jó, talán a második legjobb”- tette hozzá
vigyorogva. És valóban! Miért nem ismertük mi eddig ezt a hihetetlenül
tehetséges, furcsa pasit, aki kiállt egy szál gitárral, és csukott szemmel
énekelve egy óráig kötötte le a figyelmünket? Majd szépen lement a színpadról
nagy taps közepette, ami a Bitter Sweet Symphony befejezése után volt a
leghangosabb. Kis film időkitöltésnek, amelyben Chris Martin Ghánában segíti a
népet, és törzsfőnökökkel ropja a táncot.
Aztán egyszercsak belépett Chris Martin, Guy Berryman, Will Champion és Jonny Buckland, a világ talán négy legtehetségesebb zenésze, fekete ingben és mosolyogva. Nem hittem el, hogy láthatom Chris Martint hat méterről ugrándozni a színpadon, és átszellemült fejjel a kezét nyújtogatni! Amit a zongoraszéken művelt, szerintem külön mutatvány volt.
Később közölte, hogy ő úgy örül, hogy itt lehet Ausztráliában. Mikor észrevette, hogy tulajdonképpen csak pár betűt tévesztett az ország nevében, elnézést kért. Szerintem mindenki megbocsátott neki, de abban már nem vagyok annyira biztos, hogy azt is megbocsátották neki, hogy a What if?-et, a Message-t és az X&Y-t nem játszották el. De bármit is játszottak, csodálatos élménnyel gazdagították a közönséget, és bebizonyították, hogy élőben még százszor jobbak, bármennyire is elképzelhetetlen. Hiányzik, hogy nem láthatom Chris Martint földön hasalva gitározni, vagy Guy Berrymant szájharmonikázni minden nap. Tökéletesen játszottak, gyönyörű volt.
Biztos vagyok benne, hogy aki látta ezt a koncertet, semmi pénzért nem fogja kihagyni a magyarországit tavasszal, és nem fogja egyhamar elfelejteni azt a hatalmas élményt, amiben része volt.