47. szám 2005. december
Jamie Cullum
a zenész, aki jobb, mint Norah Jones
A 20-as évei végén járó, brit születésű Jamie Cullumnek a két évvel ezelőtti Twenty Something után idén megjelent második albuma, a Catching Tales. Első albuma hatalmas siker volt: több mint 2 millió példányt adtak el belőle világszerte, az Everlasting Love című dal pedig a Bridget Jones film második részének betétdala lett, ami valószínűleg szintén taszított egy jókorát a szekéren.
Az első albumon meglehetősen sok jazz-klasszikus feldolgozását hallhattuk, saját
állítása szerint azért, mert az idő tájt nem sokan foglalkoztak ilyesmivel. De
mivel most már dívik a standard, az új albumon nem kapott helyet olyan sok,
összesen kettő (I Only Have Eyes For You és az I’m Glad There Is You). Ezek
viszont igen jól sikerültek. Míg a Twenty Something visszafogott, sőt, talán
kicsit félénk volt, a Catching Tales sokkal felszabadultabb, sokszínűbb és
magabiztosabb. Biztos a siker is hozzájárult ahhoz (volt ideje és bátorsága
zenét és szöveget írni), hogy ezen az albumon Jamie Cullum – saját bevallása
szerint is – igazán megmutathatja magát. Nehéz meghatározni, hogy milyen zene
ez, de valószínűleg teljesen fölösleges is. Szerepelnek benne hip-hop, pop,
rock, funky és jazz elemek is, és a lényeg az, hogy az egész egy szerves egésszé
áll öszsze. A főszereplő szólói változatosak, gyakorlatilag minden számban
másmilyenek, és ez dicséretes, főleg, hogy az előző lemezen alig voltak ilyenek.
Most is egyedül ő szólózik, de hát ugye ettől nem jazz az egész, nem is kell
annak lennie. Van például egy hatalmas előnye a jazzel szemben: elég jók a
szövegei. Jamie Cullum leginkább Norah Jones párja lehetne, csak az ő zenéje
nekem jobban tetszik. Nem arról van szó, Norah Jones is nagyon jó, de míg neki
minden száma egyforma, mint már említettem, a mi Jamie-nk igen sokoldalú, és ez
szerintem nagyon fontos. Egy szó mint száz, mindenkinek ajánlom figyelmébe
ezeket a korongokat, aki szereti a változatos és igényes zenét, a jó szövegeket
és a Bridget Jones betétdalát.