47. szám 2005. december
Kémkedés a hetedikben
Titkos küldetésem célja az volt, hogy minél több adatot gyűjtsek össze az újoncokról megbízómnak, de ennek ellenére maradjak inkognitóban. Feladatomat úgy kellett teljesíteni, hogy szinte beépülök az új közösségbe, és kihúzom belőlük a mélyen őrzött titkaikat, vagy csak érdeklődöm, hogy érzik magukat az új közegben. Pár hónapos leselkedés után elég információm gyűlt össze ahhoz, hogy elmeséljem, miként látom a kicsiket „nagy” tizedikesként.
Sok hasonlóságot sikerült felfedeznem az ő viselkedésükben és a miénkben, amikor még annyi idősek voltunk, mint ők. Nálunk is a nagyok voltak azok, akikre valamilyen szinten felnéztünk, mert folyamatosan nekünk panaszkodtak, hogy sokáig vannak suliban, és hogy mennyire szeretnének megint hetedikesek lenni. Nem gondoltam, hogy ez valaha rám is igaz lesz, mert 13 évesként én mindig arra vágytam, bárcsak már én is 16-17 lehetnék, és későn érhetnék haza, és sok házibuliba járhatnék. És eljött az idő, amikor én panaszkodom nekik, hogy mennyi dolgom van másnapra, miközben értetlenül hallgatnak engem, mert a sulijuk nagyjából már 13:30-kor véget is ér (tudom, erre jön rá egy csomó szakkör meg hasonló tevékenységek). A férfiideál nálunk is a nagyobbak közül került ki, és minden szünetben lestük, hogy úristen, arra megy, és úristen, most rám nézett, vagy esetleg, ami már durvának számított, rám is mosolygott. Na, most ők is így vannak, és tőlünk, nagyoktól érdeklődnek, kinek van barátnője, ki hogy áll szerelmileg, és mi boldogan és kicsit mosolyogva, de segítünk nekik, és válaszolunk minden egyes kérdésükre. Az én szemszögemből nézve ők még nagyon picik, és kicsit furcsán is néznek ránk, amikor a fiúkról alkotott véleményünket és tapasztalatinkat (jó értelemben) osztjuk meg velük.
Nagyon aranyosnak találtam, ahogy egy kisebb társaság minden szünetben lejön a teraszra, és leülnek a kör asztalokhoz, és mire véget ér a szünet, a kis csapatból egy hatalmas traccsparti lesz, és mindenki nagyokat nevet. Lehet, hogy tévedek, de náluk még nincs olyan nagy „fiúk és lányok közötti teljes egyenlőség”, vagy legalábbis én nem láttam még ezt, biztos kialakulóban van még. Vannak elválaszthatatlan kis duók, akiket mindennap ugyanott látok nevetgélni, és vannak triók, illetve ennél nagyobb kis csoportok is.
Több helyről is hallottam ugyanazt a véleményt, miszerint az AKG a legjobb hely, és nagyon örülnek, hogy ide járhatnak, és mindenki rettentően meg van elégedve a rendszerrel is. Számomra furcsa volt az a jelenség, hogy a kicsik a patrónusukat tegezik, én meg a tanáromat magázom (ha ez egy és ugyanaz a személy). Vicces, amikor egy nálam 50 cm-rel kisebb krapek odamegy, és a keresztnevén szólítja, miközben én tanárnő megszólítással tudok csak beszélgetni vele.
Egyre jobban megfigyelhető az AKG-s átalakulás a lányokon, de még nem teljesedett ki egészen az öltözködési stílusukban (de mi már várjuk azt a pillanatot, amikor megjelenik náluk az első csíkos zokni). Rövid kémkedésemnek ez volt a végkövetkeztetése, és örültem, hogy ezt megoszthattam másokkal is.