47. szám 2005. december
Történet a liftkulcsról
Az ember, amióta csak él, törekszik a minél jobb és minél kényelmesebb életre. Ez egy alapvető emberi tulajdonság. Már az őseinkben is megvolt ez a vágy. Gondoljunk csak bele: eleinte ugye kapával törték fel a földeket. Fárasztó és hosszú munka volt. Aztán később feltalálták az ekét. Sokkal egyszerűbb, gyorsabb, és nem az ember szenved, hanem a befogott ló, ökör vagy birka. Ma meg már szinte senki sem használ ilyen ekét, mivel feltalálták a traktort. Annyi a dolgunk, hogy beülünk, és végigvezetjük a mezőn. Jó, nem azt mondom, hogy ez könnyű munka, de az előbbi eszközöket figyelembe véve, ezt a legkényelmesebb használni. Nem mi, sőt nem is az állatok végeznek megterhelő fizikai munkát, hanem a gépek. Így az ártatlan birkákat sem kell halálra dolgoztatni.
Na de térjünk a lényegre. Szerény kis bevezetőmben arra próbáltam célozni, hogy az ember törekvő és leleményes. Nincs ez másképp az AKG válogatott, kivételes diákjaival sem. Nos, ugyebár az AKG-nak van egy liftje, amit szigorúan csak a tanárok, illetve a mozgásukban korlátozott diákok használhatnak. Elvileg. Ugyanis valójában ez egy kicsit másképp van.
Szeretett iskolánk, ahova nap mint nap ragyogó arccal indulunk otthonról, nem kis épület. Hanem nagy. Négy emelet, és még ehhez jön az új szárny, amelyet idén adtak át. Továbbá tipikusan jellemző az AKG-ra, hogy a diákoknak szinte minden órája más-más teremben van. A szünet meg teljesen mindegy, hogy másfél óra vagy csak tíz perc, mert így is, úgy is rövid. Meg hát csengő sincs, csak harang, de azt meg érthetetlen okból nem használják. Ezért a szünet vége mindig rohanás. De így kell ennek lennie? – merült fel még annó ez a kérdés néhány zsenge fiatalban. Nem lehetne megoldani, hogy azt a nyamvadt tíz percet 100%-osan ki lehessen élvezni? Hogy ne azzal teljen, hogy rohangálunk a folyosókon, keresve azt a termet, ahol csillapíthatnánk az amúgy csillapíthatatlan tudásszomjunkat? Tényleg nincs megoldás? Tényleg lehetetlen, hogy óra után kényelmesen leülünk, és egy tea mellett véleményt egyeztetünk a politikáról, gazdasági helyzetről, tőzsdéről, az előző nap olvasott Kosztolányi-novelláról vagy csak arról, hogy Michelle Wild egy forgatáson teherbe esett? Bezzeg a tanárok! Ők sosem sietnek. Kényelmesen, egy bögre kávéval és az aznapi újsággal elegánsan sétálnak be a terembe. És nem késnek. Míg mi, diákok, szívvel-lélekkel küzdünk a tömeggel, és még így se sikerül mindig időben beérni órára. Na, ezt elégelte meg az a néhány fiatal. Tanítás után összeült a csapat, és elkezdtek gondolkodni, hogy mi a titkuk a tanároknak. Néhány pohár frissítő után rájöttek. A lift! Hát persze! A tanárok ezért nem rohannak soha. Mert a lift segítségével bárhol ott teremnek egy szempillantás alatt.
Na most, hogy rájöttek, már csak az volt a kérdés, hogy hogyan használhatnák ők is a liftet. Az ugyebár mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a tanárok nem engednék meg a diákoknak, hogy csak úgy kedvükre liftezzenek. Hosszas töprengés után úgy döntöttek, rendelnek még egy kis frissítőt, hátha. És láss csodát, a frissítő meghozta a várva várt világosságot, és az egyik ifjú fejéből kipattant a megoldás. Ahhoz, hogy liftkulcsot szerezzenek, cselhez kell folyamodniuk. Nem szép, de annál hasznosabb.
A terv az volt, hogy jófiúknak álcázva magukat kiszemelnek egy tanárt, akinek sok cipelnivalója van. És ha valakinek sok a cipelnivalója és egyedül van, nem árt a segítség. Tudták ezt ők is, és azt is tudták, hogy a tanár nem fogja felcipelni a lépcsőn a nehéz holmit. Miért is tenné? Hisz van neki liftkulcsa. Azt viszont már csak sejtették, hogy a tanárnak van jobb dolga is, mint liftezni ide-oda. Ezért kockáztattak. Csíkos mellénykében, félrefésült hajjal, tisztelettudóan megszólították: „Elnézést tanár úr, segíthetünk valamiben?” – A tanár tágra nyílt szemekkel nézett rájuk. Gyorsan végiggondolta, hogy ősz van, úgyhogy ez nem lehet április elseje, aztán elgondolkozott még, hogy vajon miért akar neki segíteni csak úgy pár fiatal. Végül abban maradt, hogy biztos az év végi jegyet próbálják már most felfelé kerekíteni.
„Hát rendben” – szólt. – „Vigyétek fel ezeket a klubba”. Már ment elfele, mikor a fiatalok észbe kaptak. „Na de tanár úr! Mégis, hogy vigyük fel ezt a sok holmit?” A torkukban dobogott a szívük. El tudták volna képzelni azt a választ, hogy: „Oldják meg, uraim”. De az égiek aznap mellettük álltak, tehát a válasz így hangzott: „Ó, persze! Tessék a liftkulcs. Aztán vigyázni rá, fiúk!” Megvárták, míg eltűnt a távolban, majd hihetetlenül nagy üdvrivalgással lóbálták a kulcsot. Eddig csak messziről látták, most pedig a saját kezükben foghatták. Tudatosult bennük a tény, hogy mindegyiküknek lehet egy saját liftkulcsa. Így hát az egyik fürge gyerek elszaladt a legközelebbi kulcsmásolóhoz, aki levette a mintát, aztán gyorsan visszarohant az iskolába.
A munkát elvégezték, a kulcsot visszaadták a tanárnak, ők pedig mentek ünnepelni. Másnap pedig mindenkinek volt saját liftkulcsa. Megoldódtak hát a gondok, mindenki kényelmesen, 100%-osan ki tudta élvezni a szünet minden egyes pillanatát. Megszűnt az állandó rohanás, nyugalom lett, és a szünet tényleg szünet lett. Még ha tíz percig is, de szünet. Igazi.
A fiúk, a hősök pedig a barátaiknak is másoltak, azok meg az ő barátaiknak, és ez így terjedt szépen egészen a mai napig.
Nos ez lenne a liftkulcs története a diákoknál, az én verzióm szerint. A liftkulcs manapság is gyakori a diákoknál. De csak titokban használhatják, úgy, hogy a tanárok ne vegyék észre. Ezzel a cikkel senkit sem szeretnék illegális liftkulcshasználatra biztatni, mert tilos, és mert ha esetleg lebuknak, az komoly szankciókhoz vezethet. A lift továbbá igen veszélyes. Be lehet szorulni, és napokig kell várni a segítséget, szóval nem véletlen, hogy a liftet csak tanárok használhatják.
Szóval nem szabad stresszelni, sem izgulni, annál inkább kéne sokat aludni. És itt a tél, korán sötétedik, mindenki frontérzékeny, tehát pihenjetek, amennyit tudtok, a szüneteket pedig használjátok ki, amenynyire csak tudjátok! A tanároknak pedig üzenem, hogy legyenek kicsit elnézőbbek a későkkel (itt többek közt magamra is célzok).
Elnézést, ha esetleg cikkemmel megsértettem valakit. Ahogy a tanárokat beállítottam, az teljesen irreális volt, tehát ők se haragudjanak.