48. szám 2006. március
Egy átlagos suli?
Minden átlagos iskolába reggel 8-ra bekóvályogsz, és elkezdődik egy nap. De ez a nap sosem különbözik az előzőtől, mindig ugyanolyan. Osztálytársaid üdvözölnek, vagy ha éppen nem jössz ki azzal a 30 gyerekkel, akkor meghúzod magadat egy kis lyukban a terem egyik sarkában, és elmajszolod csendesen az aznapi reggelidet. Ha meg te vagy az osztályod központjában, akkor elmeséled, hogy „jajj, képzeljétek, tegnap egy olyan helyes pasival találkoztam”, meg hogy „vettem tegnap nem tudom hány tonnányi ruhát”. Na, ez éppen nem biztos, hogy mindenkivel így történne, csak általában. Vagy általában sem. Szóval adott esetben jól megvagy a barátaiddal, észre sem veszitek, és eltelik 8-ig az idő. Becsöngetnek. Bejön a Tanár. Nagyon örültök. Elkezd valamit mesélni, vagy tanítani, de nagyrészt azt sem tudod, hogy miről. Csak arra tudsz gondolni, hogy „Istenem, legyen már vége”, és folyton a szemben lévő falon lógó órát próbálod megbűvölni, hogy legyen már végre 45 perccel később. De rájössz, hogy azon az órán még a legnagyobb akaraterő sem segít. Vagy kétségbeesel, vagy nem. Ha nem, akkor megpróbálsz koncentrálni szerencsétlen tanárodra, aki szeretne egy kis hangulatot teremteni, no meg leadni az anyagot. Ha igen, akkor meg esdekelve küzdesz tovább a bűvöléssel. Hoppá, eltelt az idő. Na de ilyet? Rohansz gyorsan a büfébe, hogy ne kelljen órák hosszat sorba állnod éhes gyomrod miatt. Viszszafelé találkozol pár nagyon kedves emberrel, akik próbálnak egy kis társalgást kezdeményezni, de te erre nem vagy képes, legfeljebb egy ahát meg egy igent nyögsz oda, mert különben el fogsz késni angolról. Rohansz. Megbotlasz egy szemétül kirakott végzős-fiú-lábban, ránézel mérgesen, adott esetben belékötsz, aztán már csak MÉSZ tovább. 50 perccel később elégedetten jössz ki óráról, mert úgy érzed, csodásan működtél. Mintha csak azért teremtettek volna a földre, hogy ezt a 45 percet megéld. Ragyogó arccal indulsz tovább, mindenkivel leállsz a folyosón, és teljes elégedettség tölt el. De észbe kapsz, hogy tesiórád van, amire egy óra, míg átöltözöl, így összekapod a cuccodat, és elindulsz az öltöző irányába, és, és, és gyorsan levetkőzöl, majd sportosan felöltözöl, aztán irány a terem. A Tanár bejelenti, hogy szekrényt fogtok ugrani, na erre elmegy minden kedved a mai naptól, mert mindenre képes vagy, csak arra nem, hogy felugorj arra az irdatlan nagy szekrényre, ráadásul úgy, hogy egyből bukfencezel is. Na, gondolod ebből elég, beállsz az egyik sarokba, és próbálod azt hinni, hogy nem fognak észrevenni. De nem sikerül. Most már biztos vagy benne, hogy ez életed legcikisebb része, mert úgy gondolod, nem tudsz felugrani. Nem és nem. Bár valami belülről mégiscsak azt súgja neked, hogy próbáld meg? Lehet, hogy bele kellene menned? Hát, hajrá! És elindulsz hirtelen a dobbantó irányába, látod magad körül mindenki izgatott arcát, egyre közeledsz és közeledsz, még mindig nem tudod elhinni, hogy rávetted magadat, már csak pár lépés választ el a nagy dobbantástól, és úgy érzed, ez lesz életed utolsó másodperce. Megannyi gondolat kavarog a fejedben, amikor eljutsz a dobbantóig. Ráugrasz, és rájössz valamire. Kár, hogy nem tornásznak mentél el, hiszen ez csodás. Még, még, még akarsz ebből a gyönyörű érzésből. De sajnos vége az órának. Kibandukolsz lassan mosdani, és nem hallasz magad körül semmit. Hiszen megcsináltad! 15 perc múlva énekórára érsz, de innentől kezdve már nem érdekel semmi. Belépsz, mindenki rád néz. Elkezdenek veled ordibálni, csak azért, mert 5 percet késtél. De hidegen hagy. Ők nem érthetik. Az előbb egy csodálatos élményben volt részed, ők meg itt rikácsolnak neked valami pluszmunkáról? Na, ne mááár! Innentől kezdve minden órán csak épphogy ott vagy. Aztán elmégy ebédelni, valami rossz menzás főzeléket adnak, egy kanállal eszel belőle, aztán indulsz haza. Mivel 15 percre laksz a sulitól gyalog, ezért azt gondolod, sétálsz egyet, nem buszozol. Hazafelé gondolkodsz. Az életen, a barátaidon, az iskoláról, mindenről. Miért pont zöldek a fa levelei körülötted? Miért pont szürke a járda, amin éppen mész? Miért pont egy fekete autó ment el melletted? Meglátod házatok piros cserepes tetejét, és fekete kutyádat, amint rohangál a kertben. Úgy érzed, hazajöttél, és elkezdesz gondolkodni azon, hogy ha most benyitsz az ajtón, anyukád fogja kinyitni. Ő mindig nagyon örül neked, te meg sosem viszonzod ezt a szeretetet. Most eldöntöd, hogy meg fogja ezt tőled kapni, és halálra fogod puszilni. Éreznie kell, hogy szereted őt, hiszen ez így van. Ő mindent megtesz érted, és nagyon félt. De te ezt másképpen fogod fel. Na, ez lesz most máshogyan…
Rövid kis történetemmel egy délelőttöt mutattam be, igen vázlatosan. Az AKG-ban ez máshogyan van. Nemcsak 45, hanem 80 perces órák is vannak, ennyi. Még sorolhatnám, miben tér el, de ezt ti is mind tudjátok.