48. szám 2006. március
Az elnök emberei
A nővérem révén sikerült megismernem Az elnök embereit. Amikor először ültem le a televízió elé, hogy megnézzek egy részt, semmit nem tudtam a sorozatról. Sem azt, hogy ki kicsoda (életemben nem láttam még a színészeket), sem azt, hogy ki mit dolgozik (na jó, azt tudtam, hogy ki az elnök), de főleg azt nem, hogy miről beszélnek. Azonban az után a rész után már én sem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg a következőt, meg az azutánit, és így tovább. Azóta eltelt két év, és az egész család függő lett…
Magát a sorozatot a politika és a vele összefüggő problémák fűtik. Bemutatja az
Amerikai Egyesült Államok politikai rendszerét, de nem hagyja ki belőle a
humort, drámaiságot vagy váratlan eseményeket. A producerek között
felfedezhetjük John Wellst, aki a Vészhelyzet (ER) című, szintén sikeres
amerikai kórházsorozat producere. Ha valaki már most eldöntötte, hogy „a
politikára nem kíváncsi”, az nagyon rossz felől közelíti meg a dolgot. Hiszen a
Vészhelyzetet sem csak azért nézzük, mert szeretnénk látni, ahogy szavakkal
dobálózás közben egy bábu hasát vagdossák (tisztelet a kivételnek).
A sorozat (és ez az egyik dolog, amit szeretek benne) állást foglal különböző témákban, „kimondja” az alkotók véleményét, megvitatja a problémákat, és nem siklik át felettük. 40 perc alatt bemutatja az érveket és ellenérveket, majd az utolsó másodpercekben „kihirdeti” a győztest. És ezt mind a szereplők segítségével viszi végbe. Ha már a szereplőknél tartunk, el szeretném mondani, hogy briliánsan alakítanak. Az embernek nem az az érzése, hogy „a fene egye meg, ezt még én is jobban eljátszom”, hanem, hogy végre valami nézhetőt talált. Igen, az első, ami feltűnt, hogy mennyire nézhető, legfőképpen igényes az egész. Minden másodpercét alaposan kidolgozták, és (hála a jó égnek) a szinkron is nagyon jó. Hihetetlenül átélhető a történet, függetlenül attól, hogy oktatási törvényjavaslatról van szó, vagy arról, hogy mi történik, ha az elnök túl sok fájdalomcsillapítót vesz be, és „betép”. Sokszor hangosan nevetek fel, ahogy a szereplők egymást heccelik, de közben vált a kép, és már Pakisztán Indiát támadja, és az elnöknek ki kell találnia valamit, hogy visszaállítsa a térségben a rendet. De talán az a legnagyobb szám, hogy bár amerikai sorozatról van szó (amerikai = Hollywood, ahogy gondoljuk), mégis sokszor van tragédia, és sokszor előfordul, hogy nem is a jó győzedelmeskedik; hogy akiket már mindenki összeboronált az első évadban, még a hetedikben sem jönnek össze, és akiről azt hittük, hogy túléli, meghal.
Az elnök embereit (mind a sorozatot, mind a színészeket) már sok díjjal
kitüntették, közte a szakmában járó legnevesebbekkel, az Emmy- és a Golden
Globe-díjakkal.
Nem tudom, miért ódzkodunk ennyire a politikától, vagy hogy miért mondjuk unalmasnak, ha bármi politikásat látunk (tisztelet a kivételnek, megint). Azt viszont tudom, hogy ez a sorozat a lehető legigényesebben igyekszik elénk tárni ezt (bár lehet, hogy a dolgok korántsem ennyire egyszerűek), és engem meghódított. Akit érdekel, nézzen meg egy részt, gondolja át a fent leírtakat, és ha nincs igazam, égessetek el.
Az elnök emberei (The West Wing)
vetítik: Duna TV (1. évad, keddenként, 23 óra után)
RTL-Klub (6. évad, szerdánként, 23 óra után)