49. szám 2006. május
Kedves Kata!
Képzeld,
voltunk Pécsett, hogy átvegyük a Szubjektív és Jakab Juli Marsall-díját. Most
rendezték meg először a középiskolai újságok és újságírók versenyét a pécsi
kommunikáció szakon. Szóval elindultunk reggel majdnem korán a Keletiből, aztán
Kelenföld után egy kicsivel István leöntötte Juli haját kedvenc italával. Pécsre
érkezvén felkocsikáztunk először az orvostudományi tanszékhez, ott heves
gesztusokkal elmagyarázták nekünk, merre kellene mennünk a
kommunikáció-részleghez. Elindultunk feljebb egy kapuval, ott egy vén
tengerésznek látszó portás azt mondta, menjünk valahova jobbra el. Közben még
összefutottunk egy artistának tűnő alakkal. Miután alacsony plafonú sikátorszerű
rendszerhez értünk, és kukák mellett vitt az utunk, visszafordultunk, hogy a
portásra (és artista barátjára) beavatottan kacsintva a helyes úton folytassuk a
díjátadó kutatását. Az épületben a portás azt mondta, hogy menjünk feljebb még
egy kicsit, ott lesz a tanszék, bár megkérdezte, hogy szerintünk van-e
egyáltalán ott valaki. A következő, egyben utolsó portásnál említettük, hogy a
kommunikációs tanszékre jöttünk. Két másodperc kínos csend. Majd megkérdezte: Na
és?
Aztán nagyjából tizenhatan elkezdtünk beszélgetni. Vagyis néhány hosszanbeszélő ember elmondta, hogy mit értékeltek, és hogy kérdezzünk bátran. Egy cisztercisulis fiú kérdezett bátran, és mindenféle frappáns hasonlattal élt.
A díjátadó előtti másfél órát egy mexikói étteremben töltöttük, közben Istvánt gyökéren kezelték a helyi fogorvosok. A díjátadó maximális időtartama három perc lehetett, mind a hat díjazott egyencsomagot vehetett át, benne öt könyvvel és egy szemüvegtokszerűségben tárolt Marsall-tollal.
Elmentünk fagyizni és sétálni, aztán már ment is a vonatunk. Ha nem lettünk volna álmosak, sikerült volna sokkal több logisztorit megfejtenünk, de így se voltunk rosszak.
Na, ez volt ma, holnap meg projektezni fogok. Majd írj valamit te is!