49. szám 2006. május
OEV, avagy egy véres nap története
(csak erős idegzetűeknek)
2006-ban harmadszor is megrendezték az Országos Elsősegély-ismereti Versenyt. Az idei megmérettetés azonban sokkal nagyobb volt az előző évekhez képest: három iskola és 120 imitátor vett részt az előkészületekben, nem beszélve a sminkesekről és a szervezőkről.
A
fő szervező iskola természetesen az AKG volt, azon belül is Marsi tanár úr, az
ötletgazda. Most már persze több támogatója akadt a versenynek, és nemcsak
Magyarországról, hanem a határon túlról is érkeztek csapatok. A bekerülés
szisztémája is kicsit megváltozott. Ugyan most is az interneten keresztül
zajlott le az első három írásbeli forduló (különböző biológiai,
elsősegély-ismereti, szituációs feladatokkal), viszont az értékelés két
korcsoportban zajlott, általános iskolás és középiskolás kategóriákban.
Ezenkívül voltak, akik egyenes ágon kerültek a döntőbe, két határon túli csapat
pluszban és két csapat sorsolással. Végül 34 csapat érkezett meg péntek reggel a
Csillebérci Szabadidő Központba, ami egyes imitátoroknak és szervezőknek már
ismerős helyszín lehetett. Egy AKG-s csapat is eljutott idáig.
Szombat reggel, 5 óra 50 perc. A Moszkva téren ezen a reggelen nemcsak a feketemunkára várók gyülekeztek (valljuk be, nem kis számban), hanem a többek közt AKG-sokból álló imitátorok csoportja is. Mindenki hihetetlenül lelkes (még, vagy már nem), és azt találgatja, hogy vajon artériás vérzést fog-e kapni, vagy csak egy szimpla fejsérülést. Ők voltak a súlyosabb sérültek, akik komoly sminkelést kaptak. A fő alapanyag azonban nem szemfesték és rúzs volt, hanem sokkal inkább művér. A különjárattal megérkezve, ők rögtön megkezdték az előkészületeket.
6 óra 20 perc. Talán kicsit emberibb időpont? Hát, az arcokon nem ez látszik éppen. A Moszkva téren még mindig egy épeszű ember sem jár a hétvégén, kivéve persze a munkásokat. Na meg persze a második turnust, akik már valamivel enyhébb sérülést fognak szenvedni pár órán belül. Mikor megérkezett ez a csapat is, az izgalom már a tetőfokon volt, a művér meg a falakon. Egy lila folt itt, egy artéria ott, egy kis égési sérülés még amoda, rendben, készen vagyunk. Jönnek a csapatok, mi meg a sérülésünk helyére gyorsan.
18
állomás volt elhelyezve az óriási táborban, azon belül is volt A (az általános
iskolásoknak) és B (a középiskolásoknak) állomás. Minden állomáson egy vagy két
mentős, akik nagyon profin elmagyarázták az imitátoroknak, hogyan szenvedjenek
majd az elkövetkezendő három órában. A szituáció persze mindkét helyen ugyanaz
volt: áram által rázott család, autóbaleset sipákoló sofőrrel, leforrázott
kisfiú aggódó anyukával, távolba néző, sokkos, fáról leesett fiatalok (egyikük a
fán kiabálva), célbalövős lábartériások vad késes őrültekkel, szimpla
gyomorrontásos szenvedők, brutálisan karba állt szöggel jajveszékelők, és a
csúcspont, tömegbaleset kilenc sérülttel. Ezeket a helyzeteket nem is olyan
könnyű megoldani, hiszen itt most nem vicces eljátszásról volt szó, hanem igen
komoly szituációkról. A mentőket egyetlen nap ugyanarra a helyre még nem hívták
ki ennyiszer, egy embert ugyanabban az órában még nem kötöztek be huszadszorra
is. Persze akadtak, akik mosolyogva, egymást böködve, hogy: „Hé, mondj már te
valamit!” próbálták ellátni a sérülteket illetve a betegeket, de voltak olyanok
is, akik nagyon komolyan és szakszerűen viselkedtek. Kilenc sérült ellátása
ugyanis már nem gyerekjáték! És három 12 éves, 140 cm magas kisgyereknek ez nem
is olyan egyszerű feladat, úgy, hogy ez talán még a mentősöknek is kihívást
jelent éles akcióban. De az eredmény meglepően jó volt, majdnem mindenki életben
maradt, csak pár ember vérzett el! Ez jó eredmény!
Miután az imitátorok tizennyolcadszorra is eljátszották, hogy a halálukon vannak, és tizennyolcadszorra is feltöltötték vérrel a tíz perce már egyszer elvérzett artériásokat – akik nagyon hitelesen játszották el hősi halálukat –, kis szünet következett. Pihenő, mosakodás, lábadozás.
Szerencsére mindenki viszonylag hamar felépült, és újra teljes életerővel nézte meg a bemutatókat. A mentősök bemutatták egy motoros sérült ellátását (persze nem élesben), és voltak ott még tűzoltók is és fotósok (egyikük valóban majdnem súlyosan megsérült egy mentőautó által). Ezek után egy újfajta helikopter szállt le a táborban található focipályán, és egy pillanatig érezhettük a Vészhelyzet és a Medicopter feelingjét: Carter doki kiugrott a mentőből, Romanónak levágta a kezét a helikopter, és közben a tűzoltók mentették a még menthetőt. Persze igazi vér nem folyt a verseny során, kivéve a szendvicskészítő teamnél, de ott aztán szakszerűen ellátták őket – elsősegélyt nyújtókban nem volt hiány. Legvégül egy kutyás bemutatót láthattunk, és gondolhattuk, hogy talán egyszer a mi kutyánk is képes lesz valami hasonlóan cukira.
Az eredményhirdetésen több értékes ajándékot is kiosztottak, az ajándékokat a különböző támogatóktól kapták a versenyzők. Úgy gondolom, senki nem ment haza üres kézzel. Még a szorgalmas imitátorok sem, akik súlyos sérüléseik és fájdalmaik ellenére még eltakarították saját vérüket. De megérte, mert utána kaptak fantasztikusan kreatív tollakat, pólókat, kulcstartókat (egyszóval mindazt, ami túl giccses volt ahhoz, hogy a versenyzők kapják).
Egy biztos volt a két napos verseny alatt: az ember biztonságban érezhette magát, annak ellenére, hogy ennyi vér talán még egy vágóhídon sem folyik egy nap alatt.
Abay Kinga
fotók: Kalmár Mádhava
Országos Elsősegély-ismereti Verseny
2006. április 28-29.
http://termtud.akg.hu/oev