49. szám 2006. május
Itt a tavasz, satöbbi, satöbbi…
Igen, igen, igen! Sikerült! A nagy hófelhők közül valamilyen csoda folytán 5 hónap után előbukkant az év várva várt szereplője: a Nap. Ollé! De térjünk csak ki erre az 5 hónapra. Hát, nem volt könnyű. A hó egész decemberig alig mutatkozott. Aztán karácsony után bejött a képbe, és nem is hagyott minket békén egészen március közepéig. Október, november, december, január, február, március. Majdnem fél év. Ha a nyár is ilyen hosszú lesz, alig lesz tavasz és ősz. A végén még itt maradunk két évszakkal!
Na de térjünk át eredeti témánkra. Március huszonvalahányadikán végre megláttuk a fényt, ami életre keltette öt hónapja szunnyadó lelkünket. Mert valljuk be, aludtunk. Lehet, hogy Szilveszterkor valami egy pillanatra beindult bennünk, de januártól kezdve képtelenek voltunk nem beszúrni egy kis sziesztát délután. Ha nem tehettük (mert mondjuk pont epochán vagy közgázon ültünk), akkor csak elrévedve irigyeltük a téli álmot alvó állatokat.
Aztán február környékén kezdtünk belenyugodni kicsiny életünk sötét oldalának fölényébe, mely délutánonként már nem elégedett meg a bambulással, de követelte szemhéjunk lassú, fokozatos szemünkre csukódását. Még hallottuk a külső zajokat, hogy valaki valaminek a valamijét ecsetelgeti, de már képtelenek voltunk felfogni azt, és szépen, meghitten elaludtunk, fel sem ébredve az óra végét jelző zsibongásra. Ilyenkor hirtelen azt sem tudtuk, mi történik, csak a megszokott, sokszor begyakorlott mozdulatokkal felálltunk, és elvánszorogtunk a következő órára. Nos, igen. Emlékszem, ilyenkor mennyire nehéz volt felállni. Akárcsak a sötét, hideg reggeleken, amikor minden kis atomom tiltakozott az ébredés ellen. Nehéz volt.
Aztán jött a március. Elkezdtünk reménykedni: mégsem lehet örökre tél, nem? De amilyen lelkesedéssel tapadtunk a tv-re az időjárás-jelentéskor, olyan elkeseredettséggel folytunk is szét rajta. Csak a tél, a hó és a hideg. Ekkor már kezdtünk kicsit mérgelődni. „Mi folyik itt? Miért nincs tavasz? Én tavaszt AKAROK!” A mérgelődésből dühöngés lett. Végül már eljutottunk addig a pontig, amikor már csak üres lelkekként tévelyegtünk, és képtelenek voltunk megfogalmazni, miért vagyunk lehangoltak. De ekkor történt valami: kisütött a nap.
Azt a változást, ami végbement az emberekben, még a világ legsemlegesebb helyén, a HÉV-állomáson is érezni lehetett. Az emberek mosolyogtak. Feltűrték a nadrágjukat, elrakták a kabátjukat, és újjászületve siettek a dolgukra. A legtöbb MSN név hirtelen „itt a tavasz” és hasonlókra változott. Álmosságnak nyoma sem volt. Elmúlt, ahogy a tél is. Persze ennek is lettek rossz következményei (a rengeteg hó elolvadt, leblokkolva a fél országot, beleértve a budapesti Batthyány tér HÉV-állomását), de az a felszabadult boldogság (ami valószínűleg csak egy egyszerű boldogsághullám volt), egy szép pillanatra mindenkit megfiatalított. Később jött az eső, aztán a szél, de ez már nem volt fogható a fagyott, havas, goromba télhez. Természetesen minden mulandó, ahogyan az elégedettség is. Tegnap még bármit megadtunk volna egy szeles 10 fokért, ma már azon dühöngünk, hogy miért nem lehet 28 fok és verőfényes napsütés, holnap meg már azon fogunk sírva fakadni, hogy elolvadunk a nagy melegben. De nem baj, ez így jó. Mindenesetre: éljen a tavasz!