50. szám 2006. október
Szigetelés
Augusztus 9., délután 3 óra fele. Budapest felpezsdül. Előkerülnek a szakadt gatyák, elnyűtt Converse cipők, tavalyi szigetes pólók. Színes karkötős emberek orientálódnak egy irányba. Kíváncsi nagymamaszemek irányulnak a tömegközlekedésen hangosan telefonba kiabáló fiatalok felé (Mi? Kint vagy már? Hogy nagy a sor? Francba, megmondtam! Fél óra múlva ott vagyok, majd hívlak, hogy éppen hol állsz!). Azt hiszem, már megszokták.
Irodalmi
bevezetés, kellemes kezdet. Mosolyogva ülök a buszon. Huszonéves srác figyelget
jobbra-balra, végignéz rajtam. Nem tudja, hogy az elkövetkező egy hetet együtt
fogjuk eltölteni. Én már igen (a csúnya, neonsárga karkötőjéről), azt viszont
még nem, hogy a mellettem álló csajszi miért lesz olyan ismerős két nap múlva.
Átszállás a villamosra, egyik oldalon lila ruhás, kócos egyetemista lány,
másikon egy igazi emo-girl. Előbbi egy szigetes térképet böngészget, utóbbi a
fent leírt szöveg egy változatát kiabálja a barátnőjének. A mosoly ott marad
rajtam. Tiszta hülyének gondolhatnak, mert előbb az egyikük, majd a másikuk is
rám néz, amikor én ordibálok a telefonba, hogy hol állnak a sorban a többiek. Az
első nap végül is csak a sorról, jegyszerzésről, helyzetfelmérésről szól.
Második nap már kicsit nyugodtabban utazik az embertömeg. De már tudjuk, hogy ki van velünk és ki ellenünk. Mintha a szigetelők egy nagy csapatot alkotnának a városban. Mások vagyunk. Ez egy érzés. Aki nem érezte, az nem tudhatja, hogy milyen az, amikor 30 ezer ember érez együtt (a többiek kint csatlakoznak) a tömegközlekedési eszközök ezrein délután, később pedig este. Egyébként minden nap lehet tudni, hogy kik a friss áldozatok. Kisebbek a karikák a szemek alatt, tisztábbak a cipők, csillogóbbak a karkötők, gyanútlanokon előfordulhat egy lógós fülbevaló vagy egy tangapapucs. A tapasztalt szigetelő agyán 3 nap után már csak átsuhan a gondolat: „ő is rájön majd”, aztán próbál nem elaludni az úton.
(A szerző itt megáll egy pillanatra, és elgondolkozik, hogy akar-e emlékezni a koncertlátogatásaira, ugyanis ahhoz egy kisebb kutatást kéne végeznie saját memóriájában, mások memóriájában és a programok között, de aztán úgy dönt, hogy inkább csak arra fog emlékezni, ami amúgy is megmaradt, mert annyira jó volt.)
Tehát
programismertetőnek csak egy csöppet. Véleményem szerint a péntek volt a legjobb
nap. Először ugráltunk egy sort a Pannonia Allstars Ska Orchestra pepita
lobogós, Világzenei színpadra áthelyeztetett koncertjén. Aztán áthaladtunk a
Wan2 színpadhoz, hogy meglessük, hogy „akkor most hogy is áll a Yonderboi
koncert”. Ott ráébredtünk, hogy „hohó, ez itt még sok-sok idő”, szóval
átpattogtunk (szó szerint) a Nagyszínpadhoz, a Scissor Sisters
kellemes-diszkópop koncertjére. Óriásit táncoltunk, itt készült a legjobb
csoportkép, és mi élveztük legjobban a csillogós-tapadós ruhában ugráló,
madárhangon éneklő énekesekkel ellátott zenekar Take Your Mama Out-ját. Az
utolsó számról elsiettünk, vissza a Wan2 színpadhoz, hogy megnézzük megint, hogy
hogy áll Magyarország emigrált, de sikere után viszszatérő büszkesége. Yonderboi
hangolta a laptopját még két percig, aztán belevágott. Újabb táncforgatag, a
hajópadlós sátor egyenletes ütemben történő ugráltatásával (ha pont nem úgy
indultam el az ugrásban, ahogy a srácok körülöttem, akkor arról a menetről
lemaradtam). Koncert után az első szünet. Felfrissülés, levegővétel, és vissza a
sűrűjébe, Másfélre. Más zene, más ütem, más tánc, de ugyanaz az érzés: imádom a
Szigetet, imádom a barátaimat és imádom ezt az egészet. Kicsit csöpögős, tudom,
de imádom!
A kinti (egy fogalom, amit ilyenkor csak erre használunk. Ld.: kint voltál?) közlekedés megint egy más tészta. Utólag mindig rájön az ember lánya (esetleg fia), hogy lényegében nem csinált semmit egész héten, csak kergette a többieket. Ha esetleg nem érte utol őket, akkor perceket ordított a telefonba, idegesen sms-eket küldözgetett, üzengetett a két napja elhagyott emberekkel, hogy ha esetleg találkozik az éppen keresettel, akkor mondja meg neki ezt, vagy éppen azt. Ugye ismerős? Persze idén is elhatároztam, hogy nem dőlök be ennek, és ha kell, egyedül is elmegyek bármilyen koncertre, előadásra, és hogy nem engedem, hogy megint lemaradjak a Lumináriumról (beavatatlanoknak szótárrészlet: kívülről ugráló várnak tűnő, felfújt, színes mini labirintus, előtte óriási sorral, belülről a fények játékosságával érvényesülő csodálattal). Jelentem, ez utóbbi összejött, a többi fogadalmam természetesen nem. Órákat vártam idén is a Milli előtt (tudom, tudom, már csak Pöttyöző volt), punnyadtam másokat várva a Cökxponban (szótár: ambient sátor, laza dnb-vel, padlószőnyeggel, lábszaggal és párnákkal), toporogtam a Viva kapunál (szótár: első lehetséges találkozási pont, miután bejutottunk a Szigetre), és hasonlók. De rájöttem egy igazságra. ERRŐL SZÓL AZ EGÉSZ! És ettől lesz jó ez az egy hét. A végén úgyis szeretni fogjuk egymást.
Jövőre is: sziget.hu/fesztival