51. szám 2006. december

2006. október 23. 19:56

avagy mi ütött ebbe az országba?

Már az esti sorozatok alatt sem volt olyan mindennapi a helyzet, de mikor feltűnt a „Tények különkiadás”, vagy valami hasonló, akkor tudtam igazán, hogy „na akkor most para van”. És el is kezdődött, szépen, egyszerűen, mondhatni mindennaposan. És mégis szokatlan volt látni, ahogy ismerős helyeken, láthatatlan arcok, feltűnően felöltözött rendőrökkel harcolnak. Harcolnak. Megint valami furcsa, Budapesttől és magától Magyarországtól egy annyira távoli dolog. És most lehet jönni a tömeg-pszichológiai izével, meg a sok-sok ok-okozat magyarázattal, de akkor is. Hihetetlen és borzasztó volt látni azt a sok gyűlölködő embert, akik csak vonultak és vonultak, bele a nagy semmibe. Különös érzés kerített hatalmába. Ahogy a kényelmes fotelben, pokróccal betakarózva, kajával a kezemben (mert hát ugye pár óra után megéhezik az ember) néztem azt a nagy valamit, amiről valaki azt mondta, tüntetés, valaki azt, hogy forradalom, valaki meg csak annyit, hogy szégyen és gyalázat.

Hogy történhet ilyen „nálunk”? Mi az, hogy rohamrendőrök és tüntetők csapnak össze a főbb tereken, a tömegek nagysága több ezer? Mi az, hogy gumilövedék, meg könnygáz? Az én barátságos, kicsit esetlen, de azért mindig erősen törekvő és valamirevaló Magyarországomban? Vagy túl naiv vagyok? Nem hinném. Akkor nem lepődött volna meg a fél világ. Márpedig meglepődött. MI EZ? Többször kérdezték. Mi is. Olyan, mintha valaki összeesküvést tervezett volna, de már vagy tíz éve. És most lecsapott. Nem kímélt. Lehetne ilyennel jönni, hogy „igenis tervezték, persze, de hát ezt tudtuk!”

Nem erre gondolok. Sokszor élt bennem egy egységes Magyarország képe. Amiben persze volt megosztottság, nem arról van szó. Mindig volt, aki nem azt gondolta, amit a másik négyszázezer. Mindig voltak boldog hungaristák és lelkes kovácspistik. És mindig volt narancssárga és piros, sok is, kevés is, felváltva, és mindig egymás nélkül. Ezzel nincs is baj, így demokrácia, és „mindenki azt gondol, amit akar”. De most, ahogy néztem, hogy futnak, menekülnek a könnygáz és vízsugár elől az emberek, ahogy a rendőrök (akiket már lassan úgy ítélünk meg, mint egy külön politikai pártot) felveszik a megfelelő alakzatot, szabályosan és fegyelmezetten menetelnek végig az utcán, lovas rendőrökkel a hátuk mögött, nem láttam semmi egységet. Semmi Magyarországot. Eltűnt, pillanatok alatt szertefoszlott az a békés és kényelmes érzés, ami eddig bennem élt. Különböző képek jutottak eszembe Kirgizisztánról, Párizsról, aztán beúszott az élő adás. Nem, ezek nem lehetünk mi. Talán nem is mi voltunk. Pár ezer ember. Kérdezhetnénk, hogy mi az 9 millióhoz képest? Ki tudja. Nézőpont kérdése.

Azért a hét óra alatt (este 7-től 2-ig) párszor elgondolkodtam, hogy vajon mikor lesz vége. És legfőképpen: hogyan? Az emberek azt mondják, hogy „na jó, álmos vagyok, hazamentem, szevasztok”? Vagy talán a rendőrök döntenek úgy, hogy elég volt ennyi? Ezen kicsit elgondolkoztam. Pontosabban azon, hogy mi történne, ha egyszercsak annyit mondanának a kék ruhások, hogy vége, semmi kedvük ehhez, elmentek, további jó mulatást. Lehet, hogy a felsorakozott, tisztes távolságot tartott „közönség”, aki csillogó szemmel várja, hogy na akkor most jönnek-e vagy nem, elgondolkodna, hogy mit is keres az utca közepén. Lehet, hogy pár percig csendes szünet lenne, míg mindenki rájönne, hogy nem a rendőrökre mérges, de nem is a felgyújtott autó gazdájára, sőt, talán még az utca-takarítóknak sem szándékozik több melót kreálni, csak egyszerűen kormányt akar váltani. Vagy rendszert. Vagy bármit, csak legyen más. Azt meg lehet anélkül is, hogy komoly barikádot épít egy láthatatlan ellenség számára, belocsolja benzinnel, és molotov-koktélt ragadva fütyörészik. Aztán nyomás, ha jön a könnygáz. Pár perc múlva meg megint vissza, mintha mi sem történt volna. Persze volt, akinek nem volt kedve az egér szerepéhez, és inkább csendben hátrébb húzódott, türelmesen várakozva. Néha elgondolkoztam, hogy tulajdonképpen mire várt. Mindegy, az ő dolga.

Végeredményben bevált a könnygáz és a gumilövedék. Láthattunk is utána képeket, felvételeket a sérülésekről és a szemeit törölgető néniről reggel (a könnygáz a nappali forgalomra is hatással volt). Meg a különböző szalagcímeket és a karikás szemű híradósokat. Nos igen, nekik köszönhetjük, hogy láttuk, amit láttunk. Azért nem lettem volna „Csabi” helyében (az emlékezetes „Te Csabi! Te egyébként hol vagy?” kérdés), aki az éjszaka alatt valószínűleg több kilót is leadott izgalmában, tekintve, hogy az események két méterre tőle folytak.

Nos, Magyarország, nem tudom, mi volt ez, talán te sem érted még, remélem, hogy egyszer majd rájössz. Addig meg reménykedjünk, hogy 2006. október 23-a 19:30-ra gondolva az utókornak majd néha eszébe jut, hogy a hétórás csatározáson kívül ez volt 1956. október 23-a ötvenedik évfordulója.

puskasflora
fotók: index.hu