51. szám 2006. december
Lelőni a rossz fiúkat
Van egy barátnőm, Könczi, akit már ovis korom óta ismerek. Elmentünk hát abba az óvodába, ahová együtt jártunk, hogy mélyinterjúkat készítsünk a Szubjektív részére. Először úgy gondoltam: „á, mi ez nekünk, ezek csak hatéves gyerekek”, de amint ott álltunk az ajtóban ázva-fázva, valahogy nem is tűnt olyan egyszerűnek az egész.
Nagyon sokáig tartott, mire végre megértették, mit is akarunk, és hogy mi a csudát keresünk ott. Mivel későn értünk oda, azt mondták, három kislány van már csak ott. Az óvónő kedvesen beinvitált minket a lányokhoz, akik vígan rajzolgattak. Leültettek minket az asztalhoz, ahol a lányok is ültek. Csak bámultak ránk. Mi bámultunk rájuk. Hirtelen eszembe jutott, miért is vagyunk ott. Elkezdtem arról beszélni, hogy mi azért vagyunk itt, hogy kérdéseket tegyünk fel nekik. Próbáltam minél hoszszabban beszélni, hogy elkerüljük a kínos csendet. Aztán, mivel nem szóltak erre egy szót sem, megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy csak egyszerűen felállnak és elmennek. Ez szerencsére nem következett be, úgyhogy feltettem az első kérdést. Sajnos csak bólogattak vagy rázták a fejüket. Semmit sem mondtak. Így az óvónő elkezdte noszogatni őket, hogy „na de Vanessza, hát te igazán sokat tudsz beszélni!”. Ez anynyira nem hatott, de kezdett oldódni a hangulat, ilyen kérdésekkel, hogy: Mi a kedvenc színed? Mi a kedvenc állatod? stb. Vanessza tényleg egy cserfes kislány volt, nagyon sokat beszélt. A másik két kislányról azt mondanám, nagyon aranyosak, kedvesen mosolyogtak mindig. Dorinának és Anitának hívták őket. A hangulat a végére nagyon jó lett, barátnőm, akit lelki támaszként vittem magammal, nagyon sokat segített, hogy a lányok megnyíljanak. Én meg közben kérdezgettem őket, és jegyzeteltem. Néhány párbeszéd tőlük, amiket aranyosnak találtam:
Én: Mit gondoltok a fiúkról?
Vanessza: Hogy rosszak.
Én: És miért?
Vanessza: Hát mert csúnyákat mondanak, és mindig verekednek! De Tibivel jóban
vagyunk. – a lányok mindentudóan egymásra mosolyogtak, nevetgéltek.
Azt mondták, szeretnek korcsolyázni:
Én: Ti jobban korcsolyáztok a fiúknál?
Anita: Igen! A fiúk mindig elesnek…
Vanessza: …mert bénák! – újra hangosan nevetnek.
Én: Miért, ti nem szoktatok elesni?
Többiek: De…
Én: Akkor ti is ügyetlenek vagytok?
Többiek: Nem!
Felvetődik a kérdés, mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek:
Én: Te mi leszel, ha nagy leszel?
Vanessza: Rendes lány.
Én: És mi a dolga egy rendes lánynak? Mit fogsz csinálni, mint amolyan rendes
lány?
Vanessza: Jó leszek.
Dorinával épp beszélgettünk, amikor meghallottuk, hogy
Vanessza ezt mondja:
Vanessza: Behozok holnap egy puskát!
Én: Miért hozol egy puskát az oviba?
Vanessza: Hogy lelőjem a rossz fiúkat!
Áttérünk a házasságra és egyebekre:
Én: Szeretnétek férjhez menni, ha nagyok lesztek?
Vanessza: Igen! Már azt is tudom, hogy kihez!
Én: És kihez mennél hozzá?
Vanessza: A Tibihez! (Tibiről a továbbiakban is nagyon sokat beszéltek)
Én:
Szeretnétek majd gyerekeket? Vanessza
szülei időközben megérkeztek, és hazavitték őt, úgyhogy jobbnak láttuk, ha mi is
indulunk. Kifelé menet találkoztunk az igazgatónővel, akitől korábban engedélyt
kértem a látogatásra, és megköszöntük, hogy eljöhettünk az oviba. Én nagyon jól
éreztem magam, és azt hiszem, ezt a barátnőmről is elmondhatom. Valószínűleg én
is ilyen voltam… de Vanessza nagyon emlékeztetett a nővéremre.
Dorina: Igen. Főleg lányokat.
Én: Szeretnéd, hogy hasonlítson rád?
Dorina: Igen!
Én: És miben szeretnéd hogy hasonlítson?
Dorina: Hát, hogy legyen olyan aranyos, mint én.