51. szám 2006. december
Szabadesés a sors markába
Allison Curie zuhant.
Meglepő
módon írmagja sem volt benne az ijedtségnek. A csodálat és a félálom homálya
vegyült csöndes zuhanásába, mélykék, csillámló szemei mögött egy olyasféle
meglepettség lakozott, mely ellen tudat alatt küzdött, próbálva természetesnek
venni az elsuhanó környezetet. Mintha már várta volna ezt, csak maga sem bízott
volna benne, hogy tényleg bekövetkezik.
Allison Curie a Times egyik riporternője volt, alig két hónapja dolgozott az újságnál, de ajánlólevele és első cikkei alapján hamar elnyerte a szerkesztők bizalmát. Mikor két hét után személyesen jött le hozzá a pohos, dohányfüst-, és whisky-szagú igazgató, hogy megdicsérje a mexikói bevándorlókról készített négyoldalas, képekkel telitűzdelt riportját, hallotta, ahogy két bal szomszédja összesúg, Allison testi adottságait vizslatva, irigyen nézve az igazgatóra és Allison formás combjaira.
Allison Curie zuhant. „Hoztál nekem valamit?” – vélte hallani tegnap este a küszöbön átlépve, Max, a kutyája felől. Nem először fordult elő vele, hogy olyanokat lát, hall, amit más nem, de ezek nem voltak egyszerű hallucinációk. Allison mindig egy pillanatra elbizonytalanodott ilyenkor, de aztán másodpercek alatt – kifújva a meglepettség dohos-savanyú szagát orrából – agyának legmélyebb zugába zárta látomásait. Most is ezt tette, s odadobta Maxnak a kis sárga gumilabdát, amit hazafelé a templomkerten átvágva egy bokor alatt pillantott meg.
Allison Curie zuhant. Sosem látott dolgok suhantak el mellette. Csillogó képek, amik kaleidoszkóp-szerűen szaladgáltak szemei előtt. Orrában kénszag és szilvaillat keveredett. Már nem érezte magát élő embernek. Nem érezte testének súlyát, mozgását, létezését.
Pedig nagyon is élt.
Hirtelen kitisztult előtte minden. Közeledett valamihez, valami nagyhoz, fehérhez, domboshoz, keményhez. Zuhanása a közeli messzeség felé még az eddiginél is sorsszerűbbnek, előre megírtnak tűnt. Újra érezni kezdte testének gyönyörű valóját, és annak lassú, ám mégis drasztikus változását. Természetes szőke, hosszú haja egyre sötétült, és furcsa, bizsergető mozgolódást érzékelt állán és felső ajka fölött, egészen a füléig. Szinte örömmel, csodálatba pácolt türelmetlenséggel figyelte, hogyan nő a szakálla. Hófehér hálóinge koszos-szürke, rongyos köntössé változott, lábán poros, szakadt saru jelent meg.
Puhán ért földet. Talpára esett, semmije sem fájt. Hirtelen minden olyan forróvá vált, hamvas homokot fújt sarujába a szél. Pislogott néhányat, hogy fel tudja fogni az őt körülvevő, a horizont határát feszegető sivatagot.
Lenézett maga elé. Lába előtt rongyokba bújt, koszos, göndör hajú és szakállú, vékony férfi görnyedt. Sírós, könyörgő hangon nyögdécselt két szót maga elé, Allison lába elé borulva, hajlongva, kövér könnycseppekkel áztatva a száraz homokot.
– Kyrie eleison! Kyrie eleison! Kyrie eleison!
Allison rekedt férfihangon szólalt meg, magabiztosan, nyugodtan, észre sem véve, hogy héberül.
– Curie, Allison. Igen, ez a nevem.
A férfi felnézett rá, mély, barna szemei körül ereszcsatornaként vezették el könnyeit a ráncok.
– Kyrie… hüpp… Kyrie eleison…
Allison felkapta a fejét. A távolban lándzsás, mogorva katonák bukkantak fel egy dűne mögül. Futva, kiabálva közeledtek feléjük.
És akkor hirtelen eszébe jutott. Allison Curie ráébredt az igazságra. Ez a hányódó lelkű ember nem a nevét ismételgeti. Villámcsapás-szerűen ugrott elő fejében a gimnáziumi hittanórán belésulykolt néhány szó: „Kyrie eleison, Krisztus, kegyelmezz!” Ösztönösen pattantak le nyelvéről a szavak: „Bűneid megbocsáttattak.”
Most megint zuhan. Hiányos emlékképek fűszerezik gondolatait zuhanás közben. Felrémlik előtte a férfi köszönetteljes mosolya, a katonák meglepett arca, amint látják prédájuk homályos semmibe veszését. Az alatta megnyíló föld képe, ahogy a homok a képződő lyukba sodródik, és újra és újra a férfi szavai: Kyrie eleison.
És Krisztus zuhan tovább.