51. szám 2006. december
Transglobal Underground (TGU)
az „elektronikus világzene”
Néha rám jön a Messengeren a zeneküldés-roham. Mint kiderült, nem vagyok vele egyedül. Egy külön játék, amikor két ember a nyár elviselhetetlen melegségében (én még emlékszem rá!) próbálja kitalálni, hogy milyen zenének örülne a másik az adott pillanatban. És egy ilyen pillanatban kaptam egy számot. Transglobal Underground: Delta Disco.
Meghallgattam
egyszer, meghallgattam még egyszer, és még egyszer. Vagy tízszer végül. És addig
nyaggattam azt, akitől kaptam az első számot, amíg minden fizikai érintkezés
nélkül egy óra alatt átjutott hozzám az a három cédényi anyag, ami neki is
megvolt (Impossible Broadcasting – 2004, Yes Boss Food Corner – 2001, Rejoice
Rejoice – 1998). Ekkor jött a felismerés, hogy de hát én ezt ismerem. Volt
otthon egy mix CD-m a Fonóból (Budai Zeneház), amin egyik számról sem tudtam,
hogy micsoda. De most kiderült, hogy arról a három kedvencem TGU. Hát, igen. Nem
lehetek túl lelkes, de napokig csak ezeket hallgattam. Oda-vissza, mindenféle
sorrendben, a lassabbakat, a gyorsabbakat, csak a kedvenceimet, és csak a nem
kedvenceimet.
És mi lehet annál is tökéletesebb, amikor a jeges pohár oldalán lecsurgó vízcseppet figyelve egy elektronikus szitárból kiszálló dallamokra mozgó fejjel az embertől megkérdezik, hogy nem lenne-e kedve koncertre menni. Hát az, ha azt teszik hozzá, hogy TGU koncert az A38-on, és hogy másnap lesz!
Valójában csak a londoni zenekar Sound System része (szitáros csaj, dobos srác, dj pasi) jött el július 29-én, de így is tökéletes buli volt. Olyan buli, amikor az ember meghallja az első három hangot, és a basszus elkezd dübörögni a lábától felfele. Aztán amikor már a hasán keresztül a szíve is máshogy dobog, és nem tud mit kezdeni egy helyben, elkezd őrülten táncolni. Nem hiszem, hogy ilyen állapotban a zenére mozgunk. Inkább valahogy a zenével.
És
hogy milyen ez a zene? Ütemes, pattogós, kellemes, dobos, dubos, dallamos,
laptopos, szitáros. Tényleg az elektronikus világzene a legközelebbi
meghatározás. A zenekar öszszeállítása is folyton változik, állandó tagjai angol
underground DJ-k, de a zenakarban énekelt Natacha Atlas is, aki azóta komoly
szólókarriert futott be a TGU produceri munkájával (idén a Szigeten is
felbukkant, sajnos kevesen értékelték). Emiatt tényleg nehéz besorolni egy
konkrét zenei stílusba. Bár ha egy zenekar jó, akkor általában ilyen gondok nem
merülnek fel. A zenekar valamikor a 90-es évek eleje-közepe fele bukkant fel az
akkor egyre jobban elszaporodó hasonló bandák között, akik a modern
klub-ritmusokat próbálták meg ötvözni főleg az afrikai, indiai és őslakos
amerikai népi zenével. Ilyen az ismertebbek közül az Asian Dub Foundation, vagy
itthon hansonló az Anima Sound System és a Balkan Fanatik. Híressé válásában
segített, hogy sokszínű színpadi produkcióval jelentkeztek (jelmezek,
hastáncosok). Az etno vonalat bizonyítja a Dreams Of 100 Nations címmel,
1993-ban megjelenet debütáló albumuk is. Azóta még 5 albumuk, egy remix- és egy
válogatásalbumuk és 8 kislemezük jelent meg. Emellett rengeteg remixet
készítettek, és sok produkcióban vállaltak produceri és más, zeneszerzői
szerepeket.
A lelkesedésem egy picit sem csappant, amikor kiderült, hogy a zenekar ismét kis hazánkba látogat, ezúttal teljes létszámmal. A Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN) keretén belül augusztus 25-én léptek színpadra. Hát, a szegedi utazás emléke ismét sok-sok vicces sztorit idéz fel bennem, de ez egy másik történet. A SZIN-ről csak néhány mellékmondatban emlékeznék meg. Kb. annyi ember volt összesen, mint a Szigeten mondjuk Anima koncerten. Tehát nagyon fura volt, hogy lehetett egyenesen haladni a legnagyobb tömegben is. Sajnos nagyon kevesen voltunk TGU-n is. Szerintem csak azok, akik már hallottak valaha a zenekarról és imádják, meg néhány ottmaradt emberke, akik nem tudtak magukkal mit kezdeni. De legalább volt hely táncolni! Szóval ismét egy hihetetlen jó koncertet adtak. Vendégként megjelent az a roma zenekar is (Karavan Familia), amelyikkel a Rejoice Rejoice albumot készítették.
Tehát két koncertnyi táncolás és három albumnyi zene után őszintén mondhatom, hogy egyetértek ezzel az idézettel, amit a zenekar honlapján találtam, miszerint: „Look, I implore you. See Transglobal Underground! Or stop caring about popular music. That is all.” (Szabad fordításban: Figyelj, könyörgök neked. Nézd meg a TGU-t! Vagy ne törődj többet a popzenével. Ennyi az egész.) És amire egy kis idő után jöttem rá, miután rengeteg mindenkit traktáltam azzal, hogy milyen jó zene is ez: a Transglobal Underground végül is maga a New York-Budapest Metró.
Kedvencek: The Khaleegi Stomp, The Sikhman and the Rasta (Impossible Broadcasting), Scorch (Yes Boss Food Corner), Thousand Year Heat (Rejoice Rejoice).