58. szám 2008. június
Catcatcher
Tavaszi Fesztivál… vagy ha már az angol előadásunkról szól eme cikkem, akkor Falus Eszter angoltanárom szavaival élve: a Tavaszi „Feszkó”. Bizony ám, idén elhatároztuk, hogy valami igazán izgalmassal fogjuk elkápráztatni a kedves közönséget. Ötlet volt bőven, már csak döntenünk kellett. Ugyebár – mint ahogy az lenni szokott – 15-en kb. 15 féle dolgot akartunk előadni. De aztán sikerült megállapodnunk egy sikeres film (Macskafogó) angol szinkronizálásánál. Most megosztom veletek, hogy milyen nehézségeken kellett keresztülmennünk, hogy a tervünket megvalósíthassuk. Először is ki kellett választanunk, hogy ki melyik szereplő lesz. Ezután kiválasztottunk néhány jó kis jelenetet. És íme, már meg is volt az alap. A következő feladatot én nagy lelkesen bevállaltam, ami annyiból állt, hogy meg kellett néznem az említett jeleneteket és le kellett írnom a szöveget, amit majd lefordítunk angolra. Legalábbis egészen addig azt hittem, lelkes vagyok, ameddig otthon nem szembesültem a feladat hátulütőivel. Történetesen azzal, hogy nem tudok olyan gyorsan gépelni – bármilyen büszke is lehetek gépírás-tudományomra –, mint ahogy a filmbeli szereplők hadarnak. Ezért körülbelül százszor kellett meghallgatnom ugyanazt a részt, plusz még azért is, mert néha úgy elnyelték a szavakat, hogy én azt meg nem tudtam érteni. Na igen, itt már gondoltam, hogy nem lelkes, hanem kretén hülye vagyok, hogy elvállaltam. Így is csak a felét tudtam megcsinálni, a többit rásóztuk másokra. Saját szerencsétlenkedésemből tanulva, szóltam, hogy ezt nehogy egy ember csinálja meg, hanem osszák fel több ember között a munkát. Miután ezt is letudtuk, kerestünk valakit, aki megvágja a jeleneteket. Ennek az embernek a megtalálása is igénybe vett egy kis időt, de ezzel a feladattal is hősiesen megküzdöttünk. Ezután már csak le kellett fordítanunk angolra a szöveget, ééés… (dobpergés). Ekkor jött a munka oroszlánrésze, maga a nagybetűs szinkronizálás. Szegény Esztert egyszer-kétszer – sőt, ha jobban belegondolok, sokkal többször – az őrületbe kergettük. Volt, aki már rögtön az első napon elhagyta a szöveget, volt, aki azért nyávogott, hogy ő bizony nem hajlandó ilyen meg olyan hangsúllyal előadni. Eszter nem győzte mondani hogy „de muciii…”, és bizony volt, akire még ez a kedves noszogatás se volt semmilyen hatással. Ezután összehangoltuk a szinkront a filmmel, az eredményt talán láthattátok páran a Tavaszi Feszkón.