59. szám 2008. november
Mentőmúzeum
Történt egy vasárnap reggel, hogy édesapám elvitt a Mentőmúzeumba, mely a Markó utcában található.
Egyből, miután befordultunk a sarkon, a szívem hevesebben
kezdett verni, felélénkültem, és nem lehetett levakarni a vigyort a képemről. Az
utca ugyanis tele volt mentőkkel. Bizony ám. Na de hol a múzeum? Körbejártuk
innen, onnan, de csak nem találtuk a bejáratot. Végül elkaptunk egy arra járó
mentőst, és jól megkérdeztük tőle, hogy hol a bejárat. „Ma nincs nyitva”,
hangzott a válasz (ekkor egy láthatatlan tőr fúródott bele a szívembe). Mikor
visszafelé ballagtunk, apámat megkérdeztem, hogy hétfőn jöhetünk-e. Bosszankodva
közölte velem, hogy hétfőn egy múzeum sincs nyitva (a tőr ekkor kicsit beljebb
ment). De majd kedden eljövünk. Hát, legyen. Így az első élményem a
mentőmúzeummal kapcsolatban egy nagy zárt ajtó, és egy morcos mentős.
De még ez sem szegte kedvem, kedden délelőtt ugyanis megint elzarándokoltunk a Mentőmúzeumba. És nyitva volt. És a levakarhatatlan vigyor ismét megjelent. És bementünk. És felmentünk a lépcsőn. És megláttuk a kiállított tárgyakat. És megláttuk a kiállított tárgyak előtti zárt ajtót is. De ekkor egy férfi odajött hozzánk, hogy ha a múzeumot szeretnénk megnézni, akkor jó helyen járunk, menjünk csak utána. Kinyitotta az ajtót, és beléptünk rajta. A különböző termek tele voltak mindenféle régiséggel, a legfurcsább eszközökkel és a legrégibb felszerelésekkel, képekkel, ruhákkal, felöltöztetett bábukkal, meg még két hatalmas vastüdővel.
A férfi, akiről kiderült, hogy régebben ő is sokat
mentőzött, de ma már a hét nagy részét itt tölti, körbevezetett minket, és
közben csak mesélt és mesélt. Az első terem a magyarországi mentőzés történetét
mutatta be, a kezdetektől, az 1800-as évektől. Voltak festmények, iratok,
jelvények meg egyebek. Aztán ahogy egyre előrébb haladtunk a termekben,
előkerültek eszközök, egy akkori mentőautó makettje (persze azokat még lovak
húzták) és a mentősegyenruha is. Akkoriban a mentősök ruháján voltak jelvények,
amikről le lehetett olvasni a rangjukat: mentőorvos, mentőtiszt stb. Manapság ez
már nincsen. Mikor továbbmentünk, az akkori orvosi eszközök fennmaradó része
tárult szemünk elé, és hogy őszinte legyek, elég vicces, hogy akkor mivel
próbálkoztak. Bár ha jobban belegondolok, harminc év múlva meg a mostani
módszerek lesznek viccesek. Annyi baj legyen. Ezután kimentünk egy folyosóra,
ahol további furcsa szerkezetek voltak kiállítva, és a körbevezető túra
keretében mindegyikről megtudtuk, mi az, mire való. Még egy vastüdővel is
találkoztunk. Egy hordozható vastüdővel. Elég furcsán néz ki.
Az előadás végén még néztünk filmeket a 30-as évekből, hogy milyenek voltak az akkori mentőkivonulások, hogy hogyan látták el akkor az eseteket stb. Érdekes módon az autósok túlnyomó része már akkor sem tudta, mit kell tennie, ha jön egy mentős a háta mögött. Egy ilyen autóst a mentősök feltartásáért meg is bírságoltak.
Ajánlom mindenkinek, akit érdekelnek az ilyen dolgok. Szerintem mindenképpen érdemes látni, és ráadásul ingyen van, szóval tényleg megéri. Menjetek el, nézzétek meg, kapjatok kedvet, és legyetek mentősök, mert az jó. És segítsetek a mentősöknek, támogassátok őket, mert (ahogy a mentősök is mondják): Mindenkit érhet baleset. Még téged is.
Kresz Géza Mentőmúzeum
V. Markó u. 22.
nyitva: h-szo 8-14