Szubjektív

Tartalom

59. szám 2008. november

Mentőmúzeum

Történt egy vasárnap reggel, hogy édesapám elvitt a Mentőmúzeumba, mely a Markó utcában található.

Egyből, miután befordultunk a sarkon, a szívem hevesebben kezdett verni, felélénkültem, és nem lehetett levakarni a vigyort a képemről. Az utca ugyanis tele volt mentőkkel. Bizony ám. Na de hol a múzeum? Körbejártuk innen, onnan, de csak nem találtuk a bejáratot. Végül elkaptunk egy arra járó mentőst, és jól megkérdeztük tőle, hogy hol a bejárat. „Ma nincs nyitva”, hangzott a válasz (ekkor egy láthatatlan tőr fúródott bele a szívembe). Mikor visszafelé ballagtunk, apámat megkérdeztem, hogy hétfőn jöhetünk-e. Bosszankodva közölte velem, hogy hétfőn egy múzeum sincs nyitva (a tőr ekkor kicsit beljebb ment). De majd kedden eljövünk. Hát, legyen. Így az első élményem a mentőmúzeummal kapcsolatban egy nagy zárt ajtó, és egy morcos mentős.

De még ez sem szegte kedvem, kedden délelőtt ugyanis megint elzarándokoltunk a Mentőmúzeumba. És nyitva volt. És a levakarhatatlan vigyor ismét megjelent. És bementünk. És felmentünk a lépcsőn. És megláttuk a kiállított tárgyakat. És megláttuk a kiállított tárgyak előtti zárt ajtót is. De ekkor egy férfi odajött hozzánk, hogy ha a múzeumot szeretnénk megnézni, akkor jó helyen járunk, menjünk csak utána. Kinyitotta az ajtót, és beléptünk rajta. A különböző termek tele voltak mindenféle régiséggel, a legfurcsább eszközökkel és a legrégibb felszerelésekkel, képekkel, ruhákkal, felöltöztetett bábukkal, meg még két hatalmas vastüdővel.

A férfi, akiről kiderült, hogy régebben ő is sokat mentőzött, de ma már a hét nagy részét itt tölti, körbevezetett minket, és közben csak mesélt és mesélt. Az első terem a magyarországi mentőzés történetét mutatta be, a kezdetektől, az 1800-as évektől. Voltak festmények, iratok, jelvények meg egyebek. Aztán ahogy egyre előrébb haladtunk a termekben, előkerültek eszközök, egy akkori mentőautó makettje (persze azokat még lovak húzták) és a mentősegyenruha is. Akkoriban a mentősök ruháján voltak jelvények, amikről le lehetett olvasni a rangjukat: mentőorvos, mentőtiszt stb. Manapság ez már nincsen. Mikor továbbmentünk, az akkori orvosi eszközök fennmaradó része tárult szemünk elé, és hogy őszinte legyek, elég vicces, hogy akkor mivel próbálkoztak. Bár ha jobban belegondolok, harminc év múlva meg a mostani módszerek lesznek viccesek. Annyi baj legyen. Ezután kimentünk egy folyosóra, ahol további furcsa szerkezetek voltak kiállítva, és a körbevezető túra keretében mindegyikről megtudtuk, mi az, mire való. Még egy vastüdővel is találkoztunk. Egy hordozható vastüdővel. Elég furcsán néz ki.

Az előadás végén még néztünk filmeket a 30-as évekből, hogy milyenek voltak az akkori mentőkivonulások, hogy hogyan látták el akkor az eseteket stb. Érdekes módon az autósok túlnyomó része már akkor sem tudta, mit kell tennie, ha jön egy mentős a háta mögött. Egy ilyen autóst a mentősök feltartásáért meg is bírságoltak.

Ajánlom mindenkinek, akit érdekelnek az ilyen dolgok. Szerintem mindenképpen érdemes látni, és ráadásul ingyen van, szóval tényleg megéri. Menjetek el, nézzétek meg, kapjatok kedvet, és legyetek mentősök, mert az jó. És segítsetek a mentősöknek, támogassátok őket, mert (ahogy a mentősök is mondják): Mindenkit érhet baleset. Még téged is.

Molnár Noémi

Kresz Géza Mentőmúzeum
V. Markó u. 22.
nyitva: h-szo 8-14