59. szám 2008. november
104
avagy mentősökről, kíváncsiaknak
Engem nagyon érdekel a mentőzés. Hosszas kalandozás, utánajárás és körömrágás után eljutottam Győrfi Pálhoz, az Országos Mentőszolgálat szóvivőjéhez. Őt kérdeztem.
Szubjektív: Milyen a mentőzés Magyarországon? Hogyha el
kéne magyarázni valakinek, hogy milyen egy itteni mentős átlagos napja, mit
mondana?
Győrfi Pál: A mentőmunka az én meggyőződésem szerint a világ egyik legérdekesebb munkája, mert nagyon változatos. Nagyon szép célért történik, hiszen emberéleteket mentünk. De azért a mindennapokban a hősiesség mellett ott van egy nagyon kemény munka is, hiszen a mentőkocsik nagyon sok feladatot látnak el, és a feladatok egy részében egyrészt fizikailag, másrészt lelkileg is próbára teszik azt, aki ezt a munkát végzi. A másik oldalon pedig meglehetősen mostoha körülmények között dolgoznak ezek a mentősök. Alacsony fizetésért, sokszor már nem a legkorszerűbb technikával, és például a két riasztás közötti időt, amit az állomásokon töltenek, azt nagyon lepusztult épületekben és rossz munkakörülmények között töltik el. Úgyhogy az egyik oldalról van egy nagyon szép feladat, vannak szép sikerek, a másik oldalon pedig egy nagyon mostoha feltételrendszer, amin próbálunk javítani. De egyelőre még nem tudtunk mindent elvégezni, amit szeretnénk. Azt is hozzá kell tenni, hogy egy évben körülbelül másfél millió betegen segít a mentőszolgálat, és akkor még csak az országos mentőszolgálatról beszéltem, hiszen most már Magyarországon is léteznek magán-betegszállítók, akik nem sürgősségi esetekben viszik a betegeket ide-oda. Rengeteg a munka, és ehhez az állam biztosítja a forrást az Országos Mentőszolgálat számára. Ez a forrás a működéshez éppen hogy elég, de ahhoz már kevés, hogy nagy fejlesztéseket tudjunk végrehajtani. Mi arra számítunk, hogy az elkövetkező években az Európai Unió forrásaiból tudunk végre új mentőállomásokat építeni, a régieket felújítani. Az egy másik kérdés, hogy jelentősebb fizetésemelésre lesz-e lehetőség valamikor.
Szub: És miken kéne jobban változtatni?
GyP: A fontos cél, vagy az elsődleges cél, hogy lehetőleg mindenhová kiérjen 15 percen belül a segítség, ahol nagy baj van. Manapság elég sokat hallani erről a médiában, általában a negatív esetekről, ha valahova későn ért ki a mentő, vagy hosszú idő alatt ért ki. És mintha Magyarországon a köztudatban manapság valamiféle irreális elvárás fogalmazódott volna meg, azt várják az emberek, hogy a mentő egy-két percen belül érjen a helyszínre. És hogyha ezt nem tudjuk teljesíteni, máris felelősért kiáltanak, és arról beszélnek, hogy valami mulasztást követtünk el. Én azt gondolom, hogy ezt helyre kell tenni, és ki kell jelenteni, hogy nem képes mentőszolgálat – sem Magyarországon, sem a világon máshol – mindenhova néhány percen belül kiérkezni. Reálisan az várható el a mentőktől, hogy az esetek legnagyobb részében 10-15 perc alatt kiérjenek, de mindig lesznek olyan esetek, amikor például egyszerre több hívás érkezik egy területről, és a negyedik-ötödik beteghez már csak messziről tud indulni a segítség. Az ilyen esetekben akár 15-20 perc is eltelhet, amíg a mentő kiérkezik. Ez a realitás. Ez nem hiba vagy mulasztás, hanem egyszerűen a mentők rendszerének teljesítménye Magyarországon, és még egyszer hangsúlyozom, ez Európa más, nagy és fejlett országaiban is közel hasonló.
Szub: Külföldön mennyivel jobb a helyzet, és ha jobb, akkor miben?
GyP: Egy fejlett európai országban 100 sürgősségi hívásból körülbelül 90 esetben tudnak 15 percen belül a helyszínre érkezni. Magyarországon ez az arány nem 90, hanem mindössze 78%. Az a célunk, hogy felzárkózzunk például Németországhoz, és nálunk is csak 10 eset legyen 22 helyett.
Szub: A mentőhívásoknak hány százaléka felesleges, és mennyihez szükséges tényleg mentő?
GyP: Nagyon jó kérdés. Hogyha valaki úgy érzi, hogy nagy baj van, akkor szerintem jogos, hogy a mentőket hívja. Egészségkultúra kérdése, hogy ki mikor érzi ezt. Van, aki már lázas rokonához is mentőt hív. Én azt gondolom, hogyha valóban csak az indokolt hívásokkal kellene foglalkoznunk, akkor máris sokkal több esetben érkeznénk ki időben vagy korán a helyszínre. Hazánkban a mentőhívásoknak nagyjából a fele olyan, amihez nem szükséges mentő, a beteg el tudna menni a saját lábán is az orvoshoz, vagy a háziorvos segítsége elegendő lenne.
Szub: A súlyos esetekhez is 10-15 perc – jó esetben – amíg kiér a mentő, de a beteg érdekében már addig is lehet tenni. Magyarországon nagyon kevés ember tud szakszerűen elsősegélyt nyújtani. Ezen hogy lehetne javítani, miért nincs benne például iskolai tananyagban, miért nincsenek erre tanfolyamok?
GyP: A sürgősségi betegellátásban nem az Országos
Mentőszolgálat az egyetlen szereplő. A sürgősségi ellátást egy lánccal szokták
ábrázolni, és ennek a láncnak az első láncszeme az elsősegélynyújtás, tehát az,
amit egy járókelő vagy egy hozzátartozó tud tenni. A második láncszem az, amit a
mentőszolgálat nyújtani tud, és a harmadik láncszem a kórházi ellátás. Közhely,
de igaz: minden lánc annyira erős, amennyire erős a leggyengébb láncszeme.
Magyarországon a leggyengébb láncszem az elsősegélynyújtás. Márpedig ha egy
klinikai halál esetében, szívmegállás esetében, vagy egy ütőeres vérzésnél nincs
elsősegélynyújtás, akkor utána hiába érkezik ki a jól felszerelt mentőautó, vagy
hiába várja a beteget a jól felszerelt kórház, hiszen eltelt az a kb. 10 perc,
amíg lehetett volna segíteni. Egy szívmegállás esetében 5 perc az az idő, ami
rendelkezésre áll, hogy megkezdje valaki az újraélesztést. Ha nem kezdi meg, a
mentők már csak a halált fogják megállapítani. Magyarországon sajnos ilyen
szempontból nagyon rossz a helyzet, a nemzeti alaptantervben kellene
hangsúlyosan oktatni az elsősegélynyújtást, lehetőleg már kisgyermekkorban, és
onnantól kezdve pedig folyamatosan kéne frissíteni ezt a tudást. Ezenkívül van
egy másik terület, a közúti elsősegélynyújtás oktatása. Ez Magyarországon a
jogosítványszerzés feltétele, de az a tapasztalatunk, hogy hazánkban ez
vizsgacentrikus. Gyorstalpaló tanfolyamokat tartanak az autósiskolák. Lehet,
hogy valahogy le tud vizsgázni az illető, de két hét múlva már semmire sem fog
emlékezni a tanultakból. Szeretnénk, ha az oktatás színvonala fejlődne.
Szub: Sok ember azért nem segít a betegeknek, mert egyszerűen nem mer hozzányúlni, attól fél, hogy még nagyobb bajt csinál. Nekik mit mondana bátorításképpen?
GyP: Ez is az oktatás felelőssége, mert hogyha egy óra alatt csak lediktáljuk a helyes válaszokat, ez nem jó megoldás. Egy komoly elsősegély-tanfolyam már nem csak a helyes válaszokat adja meg, nem csak a fogásokat mutatja meg, hanem bátorságot ad és szemléletet formál. Én azt tudom mondani mindenkinek, aki erről a témáról gondolkodik, hogy higgye el, az elsősegélynyújtáshoz nem kell orvosi diploma. Ez nem egy elvont tudományos anyag, valóban néhány mozdulattal és némi lelkierővel életet lehet menteni. A kockázat elenyésző, a várható haszon pedig emberéletekben mérhető.
Szub: Azok az emberek, akik mentősök szeretnének lenni, mire számítsanak? Milyen embertípusnak való ez a munka, mik azok az alapvető emberi tulajdonságok, amik egy ilyen állás betöltéséhez szükségesek?
GyP: Azoknak az embereknek, akik szeretnének gazdagok lenni, akik szeretnének kevés munkával sok pénzt keresni, azt üzenem, hogy ne a mentőszolgálatot válasszák. Ha viszont valaki szeretne értelmes munkát végezni, és szeretne másokon segíteni, akkor szeretettel várjuk.